Nagy Vivien
Az idegen
Úgy sétálunk el egymás mellett, mint két idegen.
És senki nem tudja, mi zajlott egyszer idebent.
Senki nem tudja, mi volt, azon a hűvös őszi estén,
mikor először csókoltál engem gyöngén.
Mint két idegen, az vagyunk egymásnak,
de csak mi tudjuk, hogy útjaink korábban elváltak.
Csak én tudom, hogy mellettem mást szerettél,
s, csak te tudhatod, milyen könnyen elfeledtél.
Más nem ismeri hangod mennydörgő zengését,
mikor szemed a sötétbe réved, és már nem te vagy.
Más nem ismeri rideg karod érintését,
mikor a szerelem cserbenhagy.
Nem tudhatom, hogy valóban szerettél e,
sem azt, hogyan csaltál ilyen könnyen kelepcébe.
Már nem akarom, hogy beismerd minden hibád,
mert most már tudom, hogy nélküled szebb a világ.
Most, hogy újra láttalak, te ismerős idegen,
nem szólítalak többet a neveden.
Csak elmegyünk egymás mellett,
s, a mi történetünk örök véget ér.
