Október 3-án volt könyvtárunk vendége Totth Benedek író, műfordító, szerkesztő. Több mint ötven amerikai és angol regény jelent meg a fordításában, valamint novellák, képregények és forgatókönyvek is. 2014-ben jelent meg az első saját könyve, a Holtverseny c. regény a Magvető Kiadónál. Azóta már megjelent második kötete is, Az utolsó utáni háború címen 2017-ben.
Bevallom, az író–olvasó találkozó előtt egyik könyvét sem olvastam Totth Benedeknek. Kíváncsiságból mentem el meghallgatni a beszélgetést, mivel felkeltette az érdeklődésemet egy vele készült interjú, melyet véletlenül találtam egy internetes oldalon. A beszélgetés során az író elmesélte, hogyan születtek meg művei, hogyan hatottak rá azok az írások, melyeknek fordítója volt. Mesélt az alkotói folyamatról, munkamódszeréről és arról, kik és hogyan segítették írói pályája kezdetén. A személyes hangvételű beszélgetés után határoztam el, hogy elolvasom Az utolsó utáni háború című kötetét, amely a könyv fülszövege alapján „egy háborús kalandregény és egy békében felnőtt generáció víziója a totális világégésről.”
Az új regény témája nem épp szívderítő: posztapokaliptikus környezet, lépten-nyomon félelem és kilátástalanság. A regény egy konkrétan meg nem határozott háború idején játszódik. Az író, saját elmondása szerint beleírta a regénybe a második világháború óta eltelt időszak számos katonai konfliktusát, Budapest ostromától kezdve a szíriai válságig bezárólag. A könyv egy 1956-os alternatív történelmi novellából nőtte ki magát, ami A másik forradalom című antológiában jelent meg, de végül elhagyta a konkrét utalásokat a forradalomra, mert úgy érezte, csak korlátoznák, leszűkítenék az értelmezési lehetőségeket.
A regény főhőse egy kamasz fiú, az ő nézőpontjából követhetjük végig az eseményeket. Ő már egy olyan világban nőtt fel, ahol a megjelenített borzalmak szerves részei a mindennapoknak. „Egy az atomháborúban elpusztult város (egyes utalásokból úgy tűnik, talán Budapest) romjai között túlélő gyerekek élik háborús mindennapjaikat. Ugyanúgy fociznak, játszanak, ugyanúgy szerelmesek és ugyanúgy rivalizálnak, mint a békében élő gyerekek, és már jószerivel alig tudnak reflektálni arra, hogy a rendszeres amerikai bombázások, a civilekre hobbiból vadászó szovjet katonák, valamint az állandó éhezés egyáltalán nem természetes velejárói az életnek.”
Mivel nem vagyok rajongója a háborús filmeknek, regényeknek, nem számolva néhány valóban klasszikus alkotással, kicsit féltem, hogyan hat majd rám ez az írás. Meglepetésemre nem tudtam a könyvet letenni, egy szuszra olvastam végig.
A már említett interjúból idézve az író saját szavaival ajánlom olvasásra a kötetet. „Elviselhetővé akartam tenni a regény terét, ezt a posztapokaliptikus, erőszakos, lepusztult világot. Hiszek abban, hogy a szépirodalom is lehet szórakoztató, anélkül, hogy túl nagy engedményeket tenne az olvasó felé. Úgy éreztem, ha befogadhatóvá, emészthetővé akarok tenni egy ilyen durva történetet, olyan szereplőkkel kell elmesélnem, akikkel az olvasó azonosulni tud.”
