Terry Pratchett azon kevés szerzők egyike, akinek bármelyik kötetét bármikor szívesen
veszem kézbe. Egyedi és sziporkázó humora mellett minden egyes kötetében ott van a rejtett
mélység, a könnyed szórakozás mögötti komoly kérdések vizsgálata.
Nincs ez másként az Igazságban sem, amely ezúttal az újságírás kérdéskörét járja alaposan
körbe, természetesen végig a fő kérdést boncolgatva: Mi is a tulajdonképpeni igazság, és ha
van is olyan, megismerhető egyáltalán általunk teljességében? A Korongvilág tótágas
varázsvilágához hűen bőven akadnak itt trollok, szuicid hajlamú fényképész-vámpír (aki
egyben az úgy nevezett “sötét fény” kutatója is), ezek a karakterek szolgáltatják a regény
humorát, könnyedségét. Főhősünk – az első kötetek Széltolójától merőben eltérő módon – egy
talpraesett fiatal újságíró, Szavasshy Vilmos, aki az Ankh-Morpork városába érkező törpék,
valamint az általuk feltalált nyomdagép segítségével új folyóirat terjesztésébe kezd, amelyben
elhatározásuk szerint csakis a színigazságot írják meg. Ennek természetesen egyenes ági
következménye lesz az ellentábor kanászkürtjének megjelenése is, illetve sokszor maga a
közönség, a város lakói jelentik a legnagyobb gátat az igazság megismerése, felfedése előtt,
hiszen mit ér annak tudata, ha másnak nem érdeke megismerni?
Vilmos és a mellé szegődő tűzrőpattant riporternő, Mézretsző Zaharissza kisvártatva egy
politikai merénylet körülményeinek felderítésébe fog, ezzel elindítva az oknyomozó újságírás
műfaját, ám a regény a zsurnalisztika számos alműfajára hoz ilyen allegóriákat, még a
legalantasabb bulvárra is, mégpedig egy zöldségtermesztő személyében, aki minduntalan
Vilmost győzködi, hogy a szerinte …khm… humoros kinézetű zöldségeit az újságban
közzétehesse…
A korongvilág-sorozat rajongói számára erősen ajánlom, ők már tudják, mire számíthatnak,
de a bátrabb “gömbölyföldiek” is tegyenek vele egy próbát, hiszen az Igazság odaát van…
vagy legalábbis a lapok között!
