A könyv egy igaz történetet mesél el, ami egy szamárról szól. Sőt, valójában
három szamárról, köztük a címszereplő Shermanről, valamint két
csapattársáról, Flowerről és Mathildáról.
És igazándiból egy csomó-csomó szamárról, olyanokról, akik gazdáikkal együtt
indulnak az USA nagy burroversenyein, azokon a hosszútávú
terepfutóversenyeken, melyeket jellemzően a Sziklás-hegységben rendeznek, s
melyek különlegessége, hogy minden versenyzőnek a szamarával együtt kell
teljesítenie a távot.
Úgyhogy ez a könyv a futásról, a mozgásról is szól, és még egy csomó
hihetetlenül érdekes dologról. Pl. az amishokról, főleg a felekezet belső
mozgatóiról. S hogy a lovakkal való törődésnek mennyi hasznos hozadéka van
számukra.
Ahogy arról is ír a könyv, hogy milyen csodálatos kapcsolat lehet egy súlyosan
autista gyermek (szülei vele kapcsolatban jobban preferálták a „neurológiailag
eltérő” kifejezést, hisz az autizmus „új lehetőségeket nyit meg”, és „szakít a
sztereotípiákkal”) és egy hátas, jelen esetben egy szamár között, s hogy a
rendszeres közös edzések gyógyító hatására hogyan ritkultak meg a fiú
rohamai, s lett kiváló az állóképessége.
De a depresszió és az aktív sportolás befejezése között fennálló összefüggésről
is itt olvastam először, ahogyan a fenntarthatóság jegyében – itt szalmabálákból
– épült earthship-házakról is.
Szóval ez a könyv nagyon-nagyon sok mindenről szól, az állatok mellett
legfőképp az emberi segítőkészségről. A világ, ami ebből a könyvből
kibontakozik, egy meleg, barátságos, segítő emberi kapcsolatokkal
meglehetősen sűrűn átszőtt verziója az életnek, ahová vágyakozva tekint az
ember.
