Henry Miller:
Baktérítő
Európa, Bp., 1990.
Ford.: Bartos Tibor
Az amerikai író regénye bár már 1939-ben megjelent Párizsban, saját hazájában azonban csak jóval később jelenhetett meg nyelvezetének kérlelhetetlen őszintesége, provokatív önfeltárása, nonkonform nézetei, Amerikát pellengérre állító kijelentései, de legfőképp az obszcenitás vádja miatt. A Baktérítő pedigréjét végül maga az igazságügyminisztérium tisztázta 1961-ben, a Millert előfutárjuknak tartó beat szerzők korában.
A modern nagyváros nyüzsgő kavalkádja, a new york-i embervadon egyszerre barbarizáló, részegítő, ugyanakkor konzumidióta zombivá tompító hatása, a létfenntartásért vívott harc soha véget nem érő, de biztos bukáshoz vezető távlata, a környezetét fiatalkora óra növekvő undorral figyelő Millert a társadalmi kényszerek, észrevétlenül elfogadott szokások és rítusok ellen lázadó radikális individualista világnézet kialakítására sarkallták.
A Baktérítő a szerző fiatalkorának útkereséseiről, első szerelemeiről, írói próbálkozásairól szól. A Western Unionnál személyzeti menedzserként dolgozó Miller alaposan megismerve az amerikai olvasztótégelyt, annak munkakultúráját, a legváltozatosabb faji és vallási előítélek pusztító örvényét, a személyes és egyben írói autenticitás és őszinteség felé vezető felszabadulás regényét írja meg.
Az Amerikától, gyerekkorának Brooklynjától elidegenedett főhős énje bár feloldódik egyfajta pánerotikus lüktetésben, a szexualitás excesszusa mégsem az én redukcióját hozza magával. A metropolisz emberáradatába beleveszve, a szexuális élvezet tengerében úszva tudata kozmikussá tágul. Amerika dinamikus brutalizmusa, a minden régit meghaladó nagyszerűsége, a nihil, a hiábavalóság nagyszerűségeként, a valódi és igaz, az önmagaság megvalósításának akadályaként jelenik meg. Amerika és New York, mint a modern élet legkondenzáltabb lehetősége az emberi létezés illúzióiról segít lehántani a leplet. Ezen a felfedezőúton a szexuális kicsapongás a felébredés eszközeként kerül tálalásra, mint egy napnyugati Káma-szútra – nem nehéz magyarázni a regény óriási hatvanas évekbeli sikerét.
Az első ránézésre immorális karakter mindig a “mezsgyén túlra” kíván eljutni, a másik oldalra – legyen ez New Yorkon belül, a “nagy víz” túlpartján, Párizsban, ahol majd megvalósítja írói önmagát, vagy épp saját tudatán belül -, a milleri törekvések célja az “igaz önvaló” megtalálása. A lázadás, a cinizmus, a társadalmi korlátok lerombolása az egyént fogságban tartó illúziók, előítéletek és korlátok alóli felszabadulást szolgálják. A regény nyelvezete is ennek az áttörési kísérletnek a lenyomata. A Millerben élő furor nyelvi furorrá válik: sokszor oldalak tucatjain keresztül hömpölygő metafora és metonímia áradaton küzdi át magát az olvasó. Az író valóssággal „körültombolja” azokat az érzéseket és képzeteket, amiket nem tud visszaadni bevett, rögzült jelentésű kifejezésekkel, ezért lesz a regény nyelve is a mámoré, így kerül nyelvileg és gondolatilag is szinkronba az orgia, a tudati határátlépés, a társadalmi disszenterség egyetlen spontán szinergikus textuális kitörésben. A fordítóként is bizonyára hatalmas kihívást jelentő szöveg hasonlatai, kifejezései sokszor elhibázottnak, mondatai követhetetlennek, hasonlatai sokszor célt tévesztettnek tűnnek. Ritka szleng kifejezések, esetleg saját szóalkotások kapnak helyet a szerző végtelennek tűnő gondolatfutamaiban.
A Baktérítő nem könnyű olvasmány, valódi gazdagságának megismeréséhez egy felfedező szenvedélye szükséges, de ha valaki szereti Céline vagy Kerouac műveit, ebben a regényben egy kincsesládára ismerhet.
