Julie Otsuka Amikor Isten volt a császár című írását szeretném ajánlani.
Magyarországon Otsukát a 2011-ben íródott Buddha a padláson című
könyvével ismertük meg, én is e műve által szerettem meg az írónőt.
A regény, amelyet most ajánlok, korábban született (2002-ben), de magyar
nyelven később, csak az elmúlt évben került kiadásra. A történet tulajdonképpen
ott folytatódik, ahol a Buddha a padláson lezárult: mi történt azokkal a nőkkel,
akik úgy érkeztek Japánból az Államokba, hogy ismeretlen férfiakhoz adták
őket férjhez.
1942-ben, a Pearl Harbor elleni támadás után Roosevelt elnök elrendelte az
amerikai japánok internálását. Még ebben az évben nemzetbiztonsági okokra
hivatkozva megkezdődött az Egyesült Államokban élő, mintegy 120 ezer japán
származású lakos táborokba telepítése. A könyv annak története, hogyan reagált
a japán közösség a kitelepítési parancs megjelenésére, hogyan élte meg a
táborba vezető vonatutat, az ott töltött időt és a hazatérést.
Regényében Otsuka a saját családja múltját dolgozza fel. Nagyapját kémkedés
vádjával letartóztatta az FBI, a nagymamája, az anyja és a nagynénjei egy utahi
internálótáborba kerültek, ahonnan évekkel később szabadultak.
Otsuka meglepő távolságtartással, a „szentimentalizmus szikrája nélkül
dolgozza fel a súlyos témát”. A család tagjai mindvégig megőrzik
névtelenségüket. „Az író szépen játszik azzal, hogyan építhető fel az objektív
közös tapasztalat a szubjektív benyomások töredékeiből” olvasható a Könyves
Magazin kritikájában. A család tagjai saját nézőpontjukból láttatják a
történteket, amit nem tudunk meg egyiküktől, kiderül róluk a másik tekintetén
keresztül, „így rajzolódik ki a valóság hálózata.”
A regény öt részre bontható az elbeszélő személyek, nézőpontok mentén. Az
első részben az anya szemszögéből látjuk a történéseket. A dermesztő
nyugalom, amellyel otthon pakol, szinte a japán higgadtság sztereotípiája.
A második rész a 11 éves lányé, akit a táborba vezető úton követünk, az
elfüggönyözött vonatablakokat néha kövekkel dobják be azok, akik gyűlölik a
„japcsikat”.
A harmadik rész a nyolcéves fiú tekintetén keresztül mesél a táborban töltött
évekről. Látjuk, ahogy a kamaszodó nővére feltalálja magát, látjuk, hogy az
anyját lassan teljesen felemészti a kilátástalanság.
A negyedik rész a két gyerek hangján, többes számban szólal meg, és a
hazatérésről beszél. Arról, mit és hogyan lehet újjáépíteni az életből, milyen
áron és milyen túlélési stratégiákkal.
Végül az apa monológját halljuk. Ez a része a regénynek nagyon más, mint az
előzőek. Az egész történet során a család a mindennapokkal foglalkozik, és nem
fejez ki túl sok haragot. Az apa dühös és szenvedélyes kifakadásban benne van a
regény összes elfojtott érzelme és feszültsége.
A hazatérés utáni hallgatás és elhallgatás egyéni és társadalmi stratégia
egyszerre, valamint Otsuka személyes élménye is, aki egy interjúban mesélt
arról, hogy otthon a szülei csak angolul beszéltek, ő pedig semmit sem tanult a
japán örökségéről egészen addig, amíg az egyetemen nem találkozott vele. A
szerző szerint az ő „családjához hasonlóan szinte a komplett internált generáció
próbálta elfelejteni a szégyent és a stigmát, amely azzal járt, hogy árulónak
bélyegezték őket.”
