Számomra mindig is szimpatikusak voltak a poszt-apokaliptikus világokban játszódó, a társadalom összedőlését követő eseményeket leíró történetek. Ezekben a – gyakorta erőszakos, tragikus eseményekkel tűzdelt – történetekben általános téma, hogy az ember ilyen helyzetekben szinte ösztönlénnyé formálódik, minden szempont a túlélés alárendeltjévé válik, ebből az állapotából pedig általában a közösség, mint támogató közeg tudja felemelni. Merle regénye egy ilyen mikroközösség születését, fejlődését meséli el, mai szemmel nézve is hiteles, hihető köntösben.
A történet szerint 1977-ben egy baráti társaság éppen egyik tagjuk, Emmanuel Comte volt iskolaigazgató birtokán tartózkodik, amely látogatás során szemügyre veszik a birtok területén elhelyezkedő régi vár, Malevil borospincéjét is. Miközben a pincében beszélgetnek, szórakoznak, a fenti világot hatalmas robbanások rázzák meg – nukleáris támadás éri az országot. Egy egész napig tartó pincebéli bujkálást követően Emmanuel és társai feljönnek a felszínre, ahol totális pusztulás fogadja őket. A helyzetet felmérve a csapat úgy dönt, hogy a várat egyfajta bázisnak használva elkezdik újjáépíteni életüket, a hét főből álló csapat közösséggé kovácsolódva indul neki az új kezdetnek.
A kataklizmát követő “újjászületést” számos tényező hátráltatja: a természet nagyon nehezen áll talpra, az önellátás a kezdetekben szinte lehetetlen, emellett pedig a csoporton belüli nézet- és véleménykülönbségek is megnehezítik az előrelépést. Izgalmas fejlemény, amikor egy idős nő, valamint az ő fia és lánya megjelenésével a közösségbe belép egy fiatal nő is. Merle ezt a helyzetet egyfajta kommunizmus-szerű gondolkodás menetén úgy oldja meg, hogy a lány önként és dalolva lép kapcsolatba a csapat minden férfi tagjával egyaránt, elkerülve így a féltékenység okozta széthúzást. Emellett persze a más területeken élő, sokszor kevésbé jóindulatú túlélőktől és fosztogatóktól is meg kell védeniük Malevilt, a regény vége felé pedig egy magát papnak kiadó diktátorral is meggyűlik a bajuk…
Sokat elárul jelenlegi erkölcsi szintünkről, hogy az ezen történetek mozgatórugóját adó kataklizma utáni újrakezdés lehetősége ellenére egyik narratíva sem társadalmi összefogással, morális megújulással, progresszióval végződik. A társadalom újraszerveződését meggátoló emberi gyarlóság, kapzsiság, a belénk kódolt állati ösztönök eluralkodása általában nem teszi lehetővé, hogy a túlélők akár csak kis csoportokban is, de az eddiginél hatékonyabb módon építsék fel új világukat. A regény ereje pont abban rejlik, hogy Emmanuel, az erőskezű, karizmatikus vezető milyen sokrétűen és jó érzékkel idomul az új körülményekhez.
A történet vezetése végig feszes, bár a mai történetmesélés tempójához mérve kissé komótosabb, ám így egyben több idő is jut egy-egy karakter bemutatására, a szálak kibontására. Merle művei sosem a könnyed olvasmányok sorát bővítették, ám aki szívesen merül el a világégés utáni sorsokban, bátran tegyen vele egy próbát!
