A könyv, amelyet most ajánlani szeretnék rendhagyó módon nem szépirodalmi alkotás, hanem egy érdekes vezetéselmélettel foglalkozó írás. Remek, közérthető stílusa és a Shackleton által vezetett expedíció érdekes részletei miatt jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szívesen olvas hihetetlen emberi teljesítményekről szóló történeteket.
Sir Ernest Henry Shackleton angol és ír felmenőkkel rendelkező brit felfedező, Antarktisz-kutató. Négy Antarktisz-expedícióban vett részt, három alkalommal expedícióvezetőként. Hírnevét leginkább az 1914-es transzantarktiszi expedíció történetének köszönheti, mely miatt őt a korabeli sajtó hősként ünnepelte. Ennek ellenére hosszú időre feledésbe merült a neve. Később, a 20. század második felében fedezték fel újra. Tevékenységét követendő példaként, modellként állítja az utókor elé a vezetéselmélet- és válságmenedzsment-tudomány. A könyv szerzői, amelyet most ajánlok a Shackleton kutató Margot Morell és a The Wall Street Journal újságírója Stephanie Capparell. A szerzőket lenyűgözte a 28 ember története, akik közel két éven át a világtól elzártan életveszélyes körülmények között éltek.
Megpróbálom röviden ismertetni az expedíció történetét, amely 1914 augusztus 8-án kezdődött. Ekkor hagyta el az Endurance az angliai Plymouth kikötőjét, hogy Buenos Airesbe hajózzon. Az argentin fővárosból a hajó október 26-án indult tovább és november 5-én érkezett meg az expedíció hivatalos kiindulópontjára, a Déli Georgia szigeten lévő Grytviken bálnavadász-kikötőbe. Az Endurance 1914. december 5-én futott ki Grytviken kikötőjéből az Antarktisz felé.
A bálnavadászok az indulás előtt jelezték, hogy a szokásosnál hidegebb időjárás miatt már az út elején, Déli Georgiához közel sodródó jégre kell számítani. A hírek igaznak bizonyultak. A következő napokban az Endurance sokszor került több órára a jég fogságába. 1915 januárjának első napjaiban az Endurance és legénysége jégtáblák, olykor 20 méter magas jéghegyek között haladt, gyakran vitorlával, egyre jobban délnyugat felé sodródva. Ekkor már mindenki tudta a fedélzeten, hogy az antarktiszi telet a hajónak és legénységének a jég fogságában kell eltöltenie. Február 24-én Shackleton így írt: „Az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli állomássá.”
A jégtáblák azonban minden oldalról egyre erősebben nyomták a hajót, kezdett beáramlani a víz. Október 27-én, Shackleton parancsot adott a hajó elhagyására. Elhatározta, hogy a jég hátán nyugat felé indulnak. Szánon magukkal vitték az Endurance három mentőcsónakját, a sarki körülményekhez mérten egyre melegebbre forduló időjárás azonban megnehezítette az előrejutást. Az olvadó, hókásás jég, a jégtáblák között megnyíló csatornák veszélyessé és kimerítővé tette a menekülést. Az élelmiszerkészletek is fogytán voltak és az emberek kondíciója is nagyon megromlott. December végén az expedíció vezetése elhatározta, hogy újból letáboroznak: ideiglenes lakóhelyüket a „Türelem táborhelyének” nevezték el. A táborhely egy sodródó jégtáblán volt, abban reménykedtek, hogy a sodródással elérik a Paulet-szigetet.
1916. április 9-én kettétört az otthonukat jelentő jégtábla, a mentőcsónakokba szállva vágtak neki a fagyos tengernek. Öt nappal később sikerült kikötniük az Endurance elmerülésének helyétől nagyjából 550 kilométerre található Elefánt-szigeten. A sziget túlságosan messze feküdt a hajózási útvonalaktól ahhoz, hogy bárki is rátalálhasson a hajótöröttekre.
A mindössze hat méter hosszú mentőcsónakban Shackleton öt társával útnak indult az 1300 kilométerre fekvő Dél-Georgia, illetve az ottani bálnavadász-telepek felé. Április 24-én hagyták el az Elefánt-szigetet és május 9-én végül elérték céljukat. Ekkor már „csak” annyi volt a feladat, hogy a parancsnok két emberrel átkeljen a hegyes, sziklás, jeges terepen a sziget túloldalára, ahol a telepek voltak.
Ez végül május 20-ára sikerült, Shackleton azonnal hozzálátott, hogy megszervezze az Elefánt-szigeteken maradtak megmentését. 1916. augusztus 30-án érte el a szigetet.
A másfél éves kaland véget ért és csodával határos módon az Endurance teljes, 28 fős legénysége túlélte az utat.
A könyv szerzőit ez az emberfeletti történet ragadta magával és akkora hatással volt rájuk, hogy komoly kutatómunkába fogtak az események részleteinek felderítésére. A fél világot bejárták, hogy felkutassák az expedíció során írt naplókat.
Ebben a könyvben részletesen elemezték Shackleton vezetési stílusát, hogyan tudott a rossz tapasztalatokból is értékes tanulságokat kovácsolni.
Az expedíció előkészítését is vizsgálták. Összegyűjtötték a legénység toborzásával kapcsolatos részleteket. A Shackleton által feladott hirdetésre 5000-nél is többen jelentkeztek. A hirdetés állítólagos szövege a következő volt: “Embereket keresünk veszélyes útra. Alacsony bér, dermesztő hideg, hosszú hónapok teljes sötétségben, állandó életveszély. A biztonságos visszatérés kétséges. Siker esetén kitüntetés és elismerés.”
Shackleton kiválasztási módszerei egészen sajátosak voltak, sokszor megérzéseire támaszkodva döntötte el, hogy a jelöltet felveszi-e, vagy sem. Hitt abban, hogy a jellem és a temperamentum legalább annyira fontos egy csapatban, mint a szakmai hozzáértés. Optimista, derűs emberekkel akarta körülvenni magát. Shackleton nem volt a tradicionális hierarchia híve. Az egységes közösség megteremtése érdekében a hajó kormányzásából, a vitorlák kezeléséből, az éjszakai őrszolgálatból, valamint a közös helyiségek takarításából mindenkinek ki kellett vennie a részét, a matrózoknak éppúgy, mint a tiszteknek. Vezetőként a példamutatás híve volt, maga is kivette a részét valamennyi munkából. Négyszemközti beszélgetésekkel alakított ki személyes kötődést embereivel.
A könyvet olvasva nem csak a vezetéselmélettel kapcsolatban szerezhetünk ismereteket, hanem megismerhetünk egy intelligens, optimista egyéniséget, aki „kiválóan értett ahhoz, hogy minden lehetőséget kihasználjon a fejlődés érdekében.”
