Novella III. hely
Logan Ainsley Moore
A 78. magyar népmese
– Jules! Mon ami! Hallasz? – kiáltott a fiatal férfi a barátja után, de amaz a zsibongó párizsi forgatagban egyetlen szavát sem hallotta. – Gyula! – próbálkozott újra, és megpróbált közelebb furakodni a megszólítotthoz. – Illyés Gyula!
Erre aztán egy élénken ragyogó szempár fordult felé, és vidáman köszöntötte.
– Jó reggelt Piere! Mi szél fújt erre?
– A reggeli kávémat keresem, amit csakis egy jóbarát társaságában tudok elfogyasztani. – vigyorgott az ifjú, és lévén, hogy mindketten egyetértettek ebben, azon nyomban meg is álltak az apró, eldugott “La Petite Boue” névre hallgató cukrászdában. A gőzölgő fekete és a napilapok társaságában elhevertek egy-egy puha fotelban, majd következhetett volna a napi politika heves megvitatása. De a két ifjú, valahogy nem volt formában aznap.
– Jules, – csillant fel mégis egyszerre Piere tekintet, – azt beszélik, hogy te egészen különös meséket ismersz a hazádból. Így van ez?
– Különösek, az igaz, – vont vállat Gyula, – de nem különösebbek, mint más népek meséi. Egyszerűen másfélék.
– Elmesélsz egyet? – kérte Piere – Hátha nyerek egy kis ihletet belőle, vagy legalább egy jó kis borzongással indulna ez a fárasztó nap.
Gyula ismét vállat vont, de aztán mégis nagy lelkesedéssel belekezdett az egyik nemrégen hallott meséjébe.
– Van az én országomban egy egészen különös hely, amit Taktaköznek hívnak. Sok különös hely van arrafelé, de ez azért más, mint a többi, mert itt látják az emberek olykor felbukkanni a tiszai Nagybélűt! Hogy miért hívják így? Megmondom: mert akkora béle van, mintha egyben nyelte volna le a tokaji Kopasz-hegyet! Úgy mondták, hogy a Taktaközben mindigis látták ezt, ott volt akkoris, amikor az emberek odamentek, és ott lesz mindig.
Látom rajtad, hogy nem hiszed, pedig jobb ha mégis elhiszed, mert azt én hiábais mondanám neked, hogy kérdezd meg a taktaközieket, mert a Nagybélűről senki nem beszélne szívesen egyetlen szót sem. Én is csak az elejtett suttogásokból, meg a hallomásokból tudok ezt-azt! Nagy szerencsémre, látni nem láttam soha. Hogy miféle szerzet, azt nem tudta ott se senki, mert sokszor csak a nyomát lehetett látni. Volt, hogy csak a birkák szaladtak széjjel, máskor a kiserdőben tépte meg a fákat, de egyszer az is megtörtént, hogy reggelre a juhásznak csak a csontja álldogált a cifraszűr alatt! Legalábbis, a szomszéd fiú úgy hallotta.
Télen nem tudni hol volt, biztos aludt, mint a varangyos békák, mert csak akkor jött elő, amikor nagyon meleg volt éccakára is. De csakis sötét, holdtalan éccaka! Nem, ha felhő takarta, hanem tiszta éjjel, ha a hold teljesen elfogyott, és olyan sötét volt az éccaka, mint a pulikutya valaga. Sokan rebesgették, hogy tán a Kopasz-hegyből jön, de azt is mondták, hogy valami lápi fene, az alól bújik ki. Az az egy biztos, hogy ilyenkor a tiszaladányiak bent maradtak a házban, és éccaka is égve hagyták a gyertyát, vagy a mécsest, de olyat is hallottam, aki ilyenkor a tisztaszobában aludt az ágy alatt, az egész pereputtyával!
Nekem csak annyit tanácsolt az öreg mezőőr, hogy ne nagyon legénykedjek éjjelente, mert előre nem lehet tudni, ki fog vele találkozni. Azon a nyáron nem is volt panasza rám a nénémnek! Igencsak szófogadó voltam!
Nade, történt egyszer, hogy a kis Balogh Zsuzskát felküldte a mostohája Tokajba a piacra valamiért, pedig aznap nagyon nagy volt a hőség, és a kislány nem jött egész nap. Biztos elaludt valami bokor tövében, mert nagyon apró lányka volt.
Már sötétedett, és az apja elindult keresni, de mert nem találta sehun, hát hazament, hogy tán megjött. Ha meg nem, hát majd hajnalba’ újra utánamegy. Merhogy aznap éccaka nem volt a hold sem az égen, fekete volt minden, mint a szurok!
Na, azon az éccakán hallottam én is motozni a nagybélűt! Bizony mondom, így volt, ahogy most elmesélem! Mikor ott jött a kertek alatt, minden állat elhallgatott! Se pirregés, se békabrekegés, de olyan csend volt, hogy még a szellő sem mozdult! Az emberek az ablakon sem mertek kinézni, és mi, gyerekek, meg ébren kucorogtunk a sarokban! Így voltunk, elhiheted, mert édesnéném elmondta, hogy ilyenkor jár a Nagybélű, és aki szájal, azt kiveszi az ágy alól is, megenni!
Hallani lehetett, ahogy csörtet a rét szélén a bodzásban, meg röfög, ahogy a fűben turkál. Olyasfajta volt, mint a disznók hangja, de én mondom, sokféle disznót hallottam röfögni, de ez nem disznó volt, úgy éjjek!
Nagyon féltünk mind, még a legények is, pedig máskor igencsak tudtak hetvenkedni!
Reggelre aztán kisült, hogy megvan mindenki, csak a Kertész Miskáék góréja dűlt ki, de az rá a pajtára. Az állatok meg széjjelszaladtak, a ló meg se lett sose.
De a kiserdő az ártéren el volt feküdve, a legelő meg úgy összetúrva, hogy a következő esőkor akkora dágvány lett, hogy azéven legeltetni sem lehetett már! Az öregek aszonták, ők se láttak még ekkora drimbolást!
A kis Balogh Zsuzska meg pirkadatkor ott ácsorgott a falu szélin hóttsápadtan, térdig sárosan, és a haja meg tele volt bogánccsal, meg csombékkal. Őt nem bántotta, de nem lehet tudni, hogy mit látott, mert elmondani sose tudta. Meg is némult majd fél évre, alig tudták otthon összekaparni, hogy ember legyen belőle valahogy.
Én pedig soha többé nem mentem nyáron a nénémhez, de télen is csak nappalra!
