Novella II. hely
Rákos Róbert
A rekord
Bágyadtan szűrődtek át a nyári Nap sugarai a kórterem megsárgult függönyén keresztül, egyenesen apám ütött-kopott vaságyára. A fertőtlenítő szaga gyomorforgató elegyet képzett az emberi testnedvek átható bűzével. Szótlanul szemléltem őt, félszegen anyám kezébe kapaszkodva. A takarót a gyógyszerei ellenére is lerúgta magáról, így láthattam a ráaggatott pelenkát. Az sem volt világos, hogy a talpig fehérbe öltözött nő miért eteti. Ha ránk is emelte tekintetét, tudtuk, hogy nem ebben a világban jár. Bezzeg, amikor megütött, akkor nagyon is tudta, hogy hol van, pedig nem is csináltam semmi rosszat. Egy poharat bárki eltörhet. Anya sokat panaszkodott rá, vagyis a gyakran elcsattanó pofonjaira, és a feledékenységére. Aznap délután láttam utoljára apámat, mert anya sohasem kérte többé, hogy menjek el vele látogatóba.
Anya egymaga cipelte le a padlásról azokat a nagy műanyag dobozokat, amikbe pakolhatok. Tele voltak régi dolgokkal, lendkerekes rendőrautóval, plüss macikkal, mesekönyvekkel, amiknek már csak a borítója volt ismerős, a bennük lévő történetek rég a feledés homályába vesztek.
– Ezekkel mi legyen? – Kérdezte anya.
– Nyugodtan add oda valakinek őket! – Válaszoltam közönyösen, de azért összeszorult a szívem, a gyermekkor kartondobozokba való száműzése láttán.
– Ez meg mi? – Kérdeztem anyától, egy fekete műanyagdobozra mutogatva.
– Az? Ó! Az apád régi játékkonzolja. Tudod, a TV-re lehetett kötni.
– Micsoda? – Apának voltak ilyen cuccai? – Kérdeztem döbbenten, mert nem rémlett, hogy ilyesmivel foglalkozott volna. A pofonjaira inkább emlékeztem, mint a játékos énjére.
– Persze. Amikor kicsi voltál, és ki lehetett menni Ausztriába vásárolni, mindenki vett ilyet. Meg persze Gorenjét.
A lakásban még szerteszét hevertek a dobozok, a konzol viszont mindennél fontosabb volt, ezért átvágtam a közöttük, és a TV felé vettem az irányt. Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy életre fog kelni, de amint a megfelelő forrásra állítottam a készüléket, felharsant a vidám, pittyogó dallamokat játszó főmenü. A lábaim teljesen elmacskásodtak, a hátam sajgott, mire sikerült feljutnom a kastélyba, hogy megmentsem a hercegnőt, de ahol egy gyönyörű, fiatal, szőke hajadonnak kellett volna lennie, ott egy tűzokádó, tüskéshátú szörnyeteg várt rám, és tűzlabdákkal elvette mind a három életem. Döbbenet, hogy a videojátékok és az élet mennyire hasonlítanak!
Odakint már beesteledett, de a Rally névre hallgató játék ígéretesnek tűnt, ezért el is indítottam. A képernyőt betöltötte a hevesen lengő kockás zászló, a játék menüjében pedig láttam, hogy van egy táblázat, ami a legjobb versenyzők nevét és köridejét tartalmazta. Kiválasztottam, hogy láthassam, mi az az idő, amit meg kell döntenem a kanyarokkal gazdagon tarkított pályán. Az első helyezett láttán viszont elállt a lélegzetem. Pet, 8:11. Pet, mint Péter, de hisz az apa! Csakis ő lehet.
Mióta is nem láttam apát? Talán tíz éve. Dehogy! Húsz. Kavarogtak a gondolataim. Elindítottam egy futamot. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, de valami hajtott előre. Egy kicsit olyan volt, mintha ő is itt lenne mellettem. Nélküle nőttem fel, de egy halvány emléket őriztem magamban belőle. A pohár miatti pofon még mindig sajgott, de talán nem tehetett róla. Nem volt ura önmagának. Megborzongtam a felismeréstől, hogy egy apró darabkája lakik abban a TV mellé helyezett kis fekete dobozban. A futam megindult, a mezőny állva hagyott. A kockás zászló után szembesültem a képernyőt betöltő, lesújtó 10:11-es eredményemmel. Nem hittem el, hogy apa ezt képes volt 8:11 alatt megfutni. Lehetetlen! Újraindítottam a versenyt, és mikor az órámra pillantottam, akkor szembesültem a kegyetlen tényekkel, miszerint a pontos idő hajnali fél három. Nem is lenne baj, ha nem ötkor kelnék.
Az étterem konyhájában a hagymaszeletelés közben megvágtam az ujjam, de nem a lassan szivárgó vér aggasztott, hanem az, hogy miként fogok sebességet váltani, amikor este újra nekiveselkedek apa rekordjának megdöntéséhez. A szünetben Lajcsival, a pincér haverommal kettesben üldögéltünk az étterem mögötti sikátorra nyíló ajtó lépcsőjén, ahol anélkül cigarettázhattunk, hogy bárki is ránk szólt volna.
– Ma nem szárnyalsz, mint a sas madár séfem! – Mondta Lajos.
Nem tudtam mit feleljek, szinte a semmiből hatalmába kerített a felismeréssel kart karba öltő bűntudat, hogy sohasem látogattam meg apámat. Úgy éreztem, hogy jól esett volna beszélni róla, de mégis annyira nehéz volt a megfelelő szavakat egymás mögé illeszteni.
– Lehet, hogy ez így furán fog hangzani, de te milyen kapcsolatban vagy az apáddal?
Lali szeme elkerekedett, de valószínűleg megértette, hogy valami családi zűrről lehet szó.
– Megvagyunk. Néha veszekszünk, néha ki akar tenni otthonról, de ilyen a popszakma. Nálad viszont valami nem oké igaz?
– Tudod, apám őrült. Vagyis nem őrült, hanem ilyen, van neki ilyen metál…
– Mentális betegsége – vette ki a szavakat a számból.
– Igen az. Mentális betegség. Bent fekszik egy intézetben.
– Sajnálom barátom!
– Semmiség, csak – valami gombócféle növekedett a torkomban – tudod én, sohasem látogattam meg. Még gyerek voltam, amikor utoljára láttam.
– Soha? De miért? – Tette fel a legnehezebb kérdést, amire magam sem tudtam a választ. Talán az idő. Tudod mindig közbejött valami…
– Jaj, ne már! Ez kifogás! Találj ki valami jobbat!
Én is tudtam, hogy a nem fért bele az időmbe, a lehető legrosszabb kifogás volt. Több mint húsz évem lett volna arra, hogy elmenjek. A félelmet, vagy a múlt eltemetésének illúzióját bűntudattal keverve nehezebb volt kimondani.
– Gályára rabszolgák! – Rúgta ránk az ajtót, és vetett így véget a beszélgetésnek a főnök, aki mérhetetlen, ámde szerethető faragatlanságával ezúttal megmentett engem a lelkizéstől. Egy kicsit hálás voltam neki ezért.
Másnap leültem a konzol elé. Kézbe vettem a kontrollert. 3, 2, 1, start. Hibátlan rajt. Könnyedén magam mögé utasítottam a fél mezőnyt, használtam az ideális íveket, és kiforgattam tiltásig a virtuális motort. Ahogy néztem a kis pixeleket a kijelzőn, apára gondoltam. Egyszer ő is pontosan ugyanezt látta, amit én, ezeket a gombokat nyomkodta, amiket én. Olyan, mintha itt és most együtt játszanánk, úgy, ahogy azelőtt soha. A képernyőn felvillant a kockás zászló. Nem hittem el, hogy a lassan körbeforgó aranyserleg alá beírhatom a nevemet. Ostobaság, de talán még apa is büszke lenne rám. A gép felajánlotta a Pet nevet, én pedig büszkén beírtam a sajátomat: Zol, amit jóvá is hagytam. A sisakos kis emberke szétlocsolhatta a pezsgőjét a pódiumon, de hirtelen belém nyilallt a felismerés. Megdöntöttem apa rekordját. De akkor most hol van az ő eredménye?
Kiléptem a főmenübe, és kétségbeesetten kerestem a tabellát. Nincs meg! A rohadt életbe! Nincs meg! Apa rekordja törlődött a rendszerből. Éktelen harag gerjedt bennem, a kontrollert tiszta erőből földhöz csaptam, ami darabokra esett szét. Könnyek szöktek a szemembe. Úgy éreztem, hogy elveszítettem azt a kis darabot, ami még megmaradt nekem belőle.
Apa papírjai ott hevertek előttem a kezelő pultján. A diagnózis rovatnál ott virított a demencia szó.
– Apa tud járni? – kérdeztem félszegen a nővértől.
– Fizikailag képes rá, de a nap túlnyomó részében fekszik. Pár éve gyomorszondát kapott. Egy fecskendővel tápláljuk, úgy kapja meg a gyógyszereit is. Nézze, nem akarok kertelni. Az apja már nem fiatal, de nincs krónikus betegsége. Jelenleg ez a legtöbb, amit tehetünk érte, ugyanakkor nagyon szép magától, hogy eljött. Higgye el, hogy sokat számít.
Ugyanaz a szoba. A függönyök még mindig megsárgulva lógtak az ütött-kopott vaságy fölé. A falak még mindig vállmagasságig mosható festékkel zöldre voltak festve. Az ágyon egy betakargatott férfi feküdt, magzati pózban. Beléptem, és megközelítettem apát. Itt van végre az én bajnokom.
A takaró alól kilógott megráncosodott kézfeje. Olyan vékony, puha bőre volt, akár a papír. Nem riadt fel, csak békésen rém emelte tekintetét. Bárcsak megértene, bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyire sajnálom. Próbáltam szólni, de még nem ment. Talán, nem is volt rá szükség. Arra gondoltam, hogy egy pillanatban is benne lehet minden, ami az elmúlt évtizedekben történt. Benne lehet a bánat és az öröm, eddigi életem története, amit meg akartam osztani az apámmal. Elképzeltem, hogy megérti. Elképzeltem, hogy azt mondja, büszke vagyok rád kisfiam. Bár nem tudom, miért is lenne az. Nem tettem semmi olyasmit, amitől ezt kéne éreznie, de majd törekszek rá. Hátrasimítottam megőszült haját. A könnyek csípték a szemem, de örültem, hogy engedi. Lassan fölé hajoltam, mondani szerettem volna valamit. De csak annyit tudtam a fülébe suttogni, hogy itt vagyok veled apu.
