Mese III. hely
Puskás János
Harcsamese
Egyszer volt, hol nem volt, kétszáz évvel ezelőtt, egy Tisza menti kis faluban élt egy nagyon szegény család. 12 gyermek volt a családban, a legkissebbet Tihamérnak hívták. Egy nádfedeles kis vályog házikóban laktak egy csepp kis udvarral, amiben 8 tyúk volt. Semmi egyebük nem volt, csak egy picike kis föld, amit mindig bevetettek, olykor kukoricával, a következő évben krumplival, aztán búzával. De ez a csepp kis föld sem tudta eltartani a családot. Az apa éjt nappallá téve dolgozott, kapált, kaszált, szántott, eljárt mások földjére dolgozni, az anyuka éjjel-nappal varrt és gazdag családoknál takarított, hogy mindent meg tudjanak venni a 12 gyerkenek. Mégsem volt pénzük sosem. Legtöbbször csak hamuban sült krumplit ettek, vagy üres kenyeret. A 12 gyereknek saját ágyuk sem volt, egy szobában aludtak a földre leszórt szalmán és rongyos, kopott, gombjaszakadt ruhákban jártak ki a földekre dolgozni, hogy segítsenek a szüleiknek. Mégis nagyon szerették egymást.
A hagyomány szerint a Tiszának ennél az ágánál, aminek a partján elhelyezkedett Tihamérék faluja, embernél nagyobb méretű harcsákat szoktak fogni időnként. Ezeket a legendákat, régi történeteket mindenki ismerte és szájról szájra terjedt, hogy ki mekkora harcsát fogott,amik egyébként rendszeresen elkapták a falusiak által a folyóra lehajtott kacsákat. A család legkisebb tagja a 8 éves Tihamér volt, akit még nem vittek magukkal a földekre, ö maradt otthon, hogy vigyázzon a házra. Egyik alkalommal, amikor Tihamért egyedül hagyták és ő elvégezte a reá bízott munkát, kitakarított, megetette és megiatta a 8 nyúkot, összeszedte a tojást és felseperte az udvart, elkezdett unatkozni. Arra gondolt : mi lenne, ha lemenne horgászni? Folyton az óriás harcsákról szóló legendák jártak az eszében, csillogó szemmel és szájtátva hallgatta amikor édesapját meglátogatta egy barátja és elmesélte, hogy a faluban megint sikerült valakinek egy 150 kg-os harcsát kifognia.
Arra gondolt : miért ne próbáljon ő is szerencsét? Lement hát a Tisza partra és elkezdett horgászni. Kishal akkoriban annyi volt, hogy a napfényben csak úgy nyüzsögtek, hemzsegtek a víz felszínén, még kézzel is leheett fogni. Tihamér bedobta a horgát a vízbe, aztán lekuporodott egy fűcsomóra és figyelni kezdte a buktatót. Perzselő nyári nap volt és akkora hőség, hogy még a vizipókok sem moccantak a víz felszínén. Egyszer csak Tihamérnek megrezzent a buktatója. Először csak egy kicsit, aztán egyre határozottabban elkezdte valami rángatni. Egyik pillantról a másikra valami villámgyorsan elkezdte húzni a buktatót, be a nyílt víz felé. Tihamérnak sem kellett több. Bevágott és minden erejével húzni kezdte a horgászbotját. A bot karikába hajlott. Tihamér érezte, hogy valami hatalmas hal akadt a horgára. Elkezdett hátrálnni a part felé és közben minden erejét beleadta,hogy két kézzel meg tudja tartani a horgászbotot. Ekkor már hangosan lihegett és óriási verejtékcseppek pottyantak le az arcáról és homlokáról. Karjai az erőfeszítéstől elkezdtek reszketni, minden izma megfeszült. A víz felszínén egyszer csak egy óriási örvényt látott,majd egy hatalmas szürke harcsa feje jelent meg, a szája szélében a beakadt horoggal. Apró szemei riadtan fürkészték a kétségbeesett és egyre fáradó Tihamért, akinek ijedtében torkában dobogott a szíve, aztán asztalnyi farkával csapott egy nagyot,majd alámerült a habokban. Tihamér horgászbotja nagyot reccsenve ketté törött, a zsinórja pedig rojtosra szakadat a hatalmas tömegű harcsától.
Tihamér az izgalomtól remegő lábakkal a földre rogyott és bánatosan törülgette rongyos ingujjával verítékes homlokát, majd arra gondolt, hogy ez volt élete legnagyobb hala és mégsem fogja neki elhinni senki, amikor elmeséli. Szomorúan bámulta a vizet, ahol épp kezdtek elcsitulni a halóriás által vert hullámok. A nádasban vadkacsák hápogtak, a vízparti bozótban pedig ezernyi vizimadár csivitelt. Aztán pillantása a nádasra esett, majd hirtelen felpattant! Megvan! Csapdát kell állítani ennek az óriásharcsának!
Begázolt a vízbe, aztán ócska kis bugyli bicskájával elkezdett erós nádszálakat vágni, melyeket kihúzott a partra. Az árnyékba ülve aztán takaros kis ketreccsapdát kezdett el összeállítani oly módon, hogy az erős nádszálakat a fákon talált iszalaggal és borostyánnal kötözte össze olyan erősen, amilyen erősen csak tudta. Egy-két óra alatt masszív halcsapdát készített, mely könnyű volt, ugyanakkor nagy és erős. Újra begázolt a vízbe, egészen odáig, ahol a hatalmas hal egy utolsó farkcsapással elmenekült Tihamér horgáról,aztán szépen lassan lesüllyesztette a csapdát egészen a homokos meder aljára, majd kisétált a vízből. A csapda felhúzott bejáratára egy vékony nádszálat kötözött úgy, hogy a vége kilátszon a víz alól. A nagy munkában megéhezett, ezért a vízparti bokrokról szedret, vadmálnát eszegetett marokszám, hogy csillapítsa némiképp éhségét. Aztán elálmosdott, így leheveredett a fűbe egy árnyékos helyre, ahonnan azonban szemmel tarthatta víz alatti csapdáját.
Egy jó negyedórája várakozott már és Tihamér egyre álmosabb lett, aztán el is szunyókált a parton. Kisvártatva halk koppanást hallott, mire azonnal kinyitotta a szemét és azt látta,hogy a jelzőnád eltűnt, a víz felszíne pedig erőteljesen hullámzik a csapda fölött. Tihamér felugrott és berohant a vízbe. A halcsapda résein át érezte, hogy hatalmas halat ejtett zsákmányul. A szíve kalapálni kezdett izgalmában, ahogy megpróbálta a ketrecet a partra vonszolni, de elkeseredve vette tudomásul, hogy ezt a zsákmányt minden erejét összeszedve sem tudja megmozdítani. Töprengeni kezdett, hogy mit tegyen, aztán kiment a partra, majd elkezdett rohanni a falu felé. A családja már biztos otthon van.
Lélekszakadva esett be a kis vályogházikójuk ajtaján és az izgalomtól elfúló hangon kiáltotta :
– Édesapám, édesapám! Jöjjenek gyorsan! Akkora harcsát fogtam, hogy meg sem tudom mozdítani!
– Ne bolondozz, Tihamér – válaszolta fáradtan az apja.
– Hisz nem bolondozok! Csapdát építettem a Tisza holtágon és ott vergődik benne egy óriási harcsa!
Erre már csak felkerekedett az egész család és kölcsönkérve a szomszéd szekerét lementek a Tisza partra. Volt ám nagy álmélkodás, mikor édesapjuk és Tihamér testvérei partra vonszolták a halcsapdát. Alig bírták a szekérre emelni, olyan nehéz volt! A harcsa bajusza majdnem a földig lógott.
A falu szélén volt egy fogadó, amit halászcsárdánk is hívtak, oda vitték a harcsát. Még a csárda tulajdonosának is tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor meglátta a több mint két méteres szürke harcsát, pedig ő már rengeteg nagy halat látott és vásárolt. Öt aranyat adott Tihamérnek az óriás halért, ami rengeteg pénz volt, Tihamér családja még arany pénzt sem láttak soha életükben, olyan szegények voltak.
Ettől kezdve Tihamér minden héten lement a Tiszára, ugyanoda, ahol az óriás harcsát fogta. A következő példányt két hét múlva fogta, ez még az előzőnél is nagyobb volt,akkora, hogy majdnem szétfeszítette a halketrec oldalát. Aztán fogott kissebbeket is, de mindegyiknak rettenetesen örült. Valamennyi harcsát elvitték a fogadóshoz, aki minden alkalommal arannyal fizetett a hatalmas pédányokért. Tihamér családjának nem kellett többé éheznie. Édesapjuk a kapott aranyakból vett egy nagyobb házat, sok szobával és ággyal, senkinek sem kellett többé a földön szalmán aludnia, vettek öt lovat és öt tehenet, így ezentúl a gyerekek minden reggelihez friss, langyos tehéntejet ittak. Vettek egy szép nagy földet, melynek egy részébe gyűmölcsfákat ültettek, hogy mindig legyen otthon alma, barack, szilva és körte, mert ilyesmihez bizony ritkán jutottak korábban. A 12 testvér kapott rendes és szép ruhákat cipővel és mezítláb többé csak nyáron jártak, hogy vigyázzanak az új cipőjükre. A baromfiudvar tele volt tyúkokkal, kacsákkal, libákkal, gyöngy tyúkokkal és pulykákkal, melyek annyi tojást adtak, hogy meg sem tudták enni mindet, így egy részét Tihamér édesanyja a piacon adta el, a másik részét pedig szegény családoknak ajándékozták oda, mert aki igazán szegény volt életében, az sosem fogja elfelejteni, hogy honnan indult az élete. Itt a mese vége, fussatok a jégre!
