Mese II. hely
Keresztúri Anna
A szőlőskert tündérei
Egyszer régen, nagyon régen, valahol a szekszárdi hegyvidék kellős közepén, éldegélt három szőlőtündér. Sami és Ákó, a két tündérfi, és a húguk Anni. Egy borostyánnal benőtt, romos présház titkos szegletében laktak. Pókhálóból és fényből szőtt ruhát viseltek. Amolyan varázsruhát. Varázslatosan fénylő ruhát. A szőttes ugyanis képes volt világítani, úgy ahogyan a nap, persze nem olyan erősen, ám varázserejűen.
Hogy mivel töltötték napjaikat a szőlőtündérek? Bizony fontos dolguk volt odafönt a hegyen. Ápolták a szőlőtöveket, elűzték róluk a kártékony bogarakat. Elzavarták a gyümölcsöt dézsmáló seregélyeket, lesimítgatták a vakondtúrásokat, s gyógyfőzetekkel, varázsigékkel és csodálatos fényükkel gyógyítgatták, ápolták a beteg növényeket.
Békességben, vidámságban teltek napjaik.
Egyik reggel Anni, a legkisebb szőlőtündér arra ébredt, hogy különösen nagy a csend. Fivérei mindig korábban keltek nála, körbesöpörték az udvart, megöntözték a szomjazó szőlőtöveket, magokkal kínálták az ágakon daloló rigókat, s közben ők is vígan dalolásztak, fütyörésztek.
Ezen a reggelen azonban Anni nem hallott sem füttyszót, sem tündérdalt. A kerek padlásablakon át az udvarra röppent. Nézett jobbra, nézett balra, bekukkantott a bokrok közé, a szőlőlevelek alá.
Sami és Ákó nem mutatkozott sehol. Mintha a föld nyelte volna el őket.
–Lehet, hogy csak elrepültek a forráshoz vízért — vélekedett Anni.
Letelepedett az öreg diófa legmagasabb ágára, s onnan kémlelte a környéket, hátha megpillantja valahol bátyjait. A tündérfiúk azonban nem jöttek haza, hiába várta őket egyre elkeseredettebben Anni.
Várta őket három nap, három éjjel, mindhiába.
–Ez nem mehet így tovább – sóhajtott a negyedik napon. – Elindulok, megkeresem a testvéreimet. Biztosan bajba kerültek, más oka nem lehet, hogy magamra hagytak.
Merre menjen? Merre induljon? Hol keresse elveszett testvéreit? Fogalma sem volt róla.
–Legjobb lesz, ha megkérdezem az öreg tölgyet –határozta el Anni.
Ahol a szőlők véget értek, erdő magasodott. Az erdő közepén, egy kristálytiszta vízű forrás mellett, százéves tölgyfa állt magányosan. Anni gyakran látogatta a vénséges vén fát, sokat mesélt neki a tündérek életéről.
–Jó reggelt kedves Tölgy! – köszöntötte a kis tündér a fát.
–Jó reggelt neked is! Mi járatban vagy erre, ilyen kora reggel?
–Nagy a bánatom Tölgyfa bácsi – kesergett Anni – Eltűntek a testvéreim. Nem tudom, merre lehetnek. Nem láttad őket?
–Erre bizony nem jártak – rázta meg göcsörtös ágait Tölgy bácsi. – Régi jó barátom a cinege, talán tud neked segíteni. Sok mindent lát, hiszen egész nap röpköd fától fáig, présháztól présházig. Hátha találkozott a testvéreiddel. Ám nem engedlek el üres kézzel, adok neked három szem makkot, talán szükséged lesz rájuk.
–Köszönöm Tölgy bácsi!
Anni elindult a cinegéhez, aki délelőttönként egy közeli tanya gyümölcsöskertjében szeretett pihengetni. A kis szőlőtündér meg is találta a madarat egy almafa ágán szundikálva.
–Jó reggelt kedves cinege! – köszönt Anni.
–Jó reggelt tündér! – hunyorgott álmosan a madár – Mi járatban vagy erre?
–A testvéreimet keresem, Samit és Ákót. Eltűntek. Nem találkoztál velük?
A cinege bánatosan ingatta apró fejét.
–Sajnos nem láttam a fivéreidet. Kérdezd meg a rókat! Sokat járja a vidéket, időnként még a város széléig is elmerészkedik. Hátha ő tud valamit a testvéreidről.
–Köszönöm cinege! –búcsúzott Anni és útnak indult a róka kuckója felé.
A róka egy terebélyes bodzabokor gyökerei között lakott, egy földbe vájt odúban. Anni bekiáltott az üregbe.
–Jó napot róka! Itthon vagy?
Kisvártatva kidugta az orrát az odúból a róka.
–Üdvözöllek tündér! Mi járatban vagy erre?
–A testvéreimet keresem, Samit és Ákót. Eltűntek. Nem találkoztál velük?
A róka egy ideig gondolkodott. Vakaródzott. Azután így szólt.
–Találkozni ugyan nem találkoztam velük. De hallottam róluk. Az egerek arról pletykáltak, hogy a vakondkirály két tündért hurcolt földalatti birodalmába.
–A vakondkirály?
–Igen, a gonosz, csúf, vakond.
–Vajon miért ejtette fogságba a testvéreimet?
–Úgy hallottam szőlőre fáj a foga. A tündérek segítségével akar szőlőt nevelni a föld alatt.
–Odalent? A sötétben? – csodálkozott Anni. – Hiszen ez lehetetlen.
–Valóban az, de a testvéreid varázserejű fényével talán sikerülhet.
–Ahhoz kevés a varázserő. Gyümölcsöt csak a napsugár nevelhet – válaszolt Anni. –Szegény testvéreim ereje teljesen el fog fogyni, ha arra kényszerítik őket, hogy a föld alatt világítsanak napokon át. Ki kell szabadítanom őket.
–Szívesen elvezetlek a vakondkirály birodalmának bejáratáig – ajánlotta a róka.
–Köszönöm!
A vakondbirodalom bejáratát egy szúrós csipkebokor rejtette. Anni egy jókora vakondtúráson keresztül ereszkedett le a föld alá. Odalent, az üregben, fekete sötétség uralkodott. Anni ruhája fölvillant, halvány derengéssel világította meg az utat a kis tündér előtt. Ment, mendegélt Anni, egyre beljebb a vakondjáratban, mígnem egy útelágazáshoz ért.
–Vajon merre induljak tovább? – tűnődött. – Jobbra-e vagy balra?
Amint így gondolkodott, egyszeriben eszébe jutott a három makk, amit Tölgyfa bácsi ajándékozott neki.
–Hátha segítenek a makkszemek! – nyúlt a tarisznyájába Anni.
Elővette az első makkot, letette maga elé a földre. A makk, csodák csodája, izegni-mozogni kezdett a porban, a kis tündér lábai előtt. Egyszeriben megindult, és begurult a jobb oldali járatba. Anni rögtön utána iramodott. A makk pedig csak gurult, gurult előre, a kanyargós, földalatti labirintusban. Egészen addig gurult, míg egy tágas barlangba nem vezette Annit. A barlang közepén magasodott a vakondkirály földből épített vára. S a vár tömlöcében ott raboskodott a két tündérfiú: Sami és Ákó. Anni a börtön ablakához rohant.
–Sami, Ákó! Végre megtaláltalak benneteket.
–Kedves húgunk! – kiáltott Sami – El kell menekülnöd, mielőtt a vakondkirály hazaér, különben téged is börtönbe zár.
–Nélkületek nem megyek. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak titeket.
–Gyenge vagy ahhoz, hogy kiments a börtönből – szólt Ákó – a mi erőnk is fogytán. A vakondkirály azt kívánja tőlünk, hogy fényünkkel tápláljuk a szőlőültetvényét.
Anni megrázta a börtönablak rácsait, azt ugyan rázhatta, kemény acélból kovácsolták, tündérkar nem bírhatott el vele. Törte a fejét, hogy mit is tehetne. Eszébe jutottak Tölgy bácsi ajándékai. Tarisznyájából elővette a második makkszemet, s letette a földre. A makk, csodák csodája, izegni-mozogni kezdett a kis tündér lábai előtt. Egyszeriben gyökeret eresztett, és szárba szökkent, s mire a tündérek hármat pislogtak, hatalmas, sudár tölgyfává nőtt, áttörve a börtön rácsait, átszakítva a barlang tetejét, legmagasabb ágával elérve az eget.
–Gyertek, a fa utat tört nekünk a fenti világba – örvendezett Anni.
A két tündérfiú megpróbált fölkapaszkodni az ágak közé, de minden erejük elfogyott a sok világítástól, remegett a lábuk, gyönge volt a karjuk.
–Mozdulni sem bírunk – kesergett Ákó.
Anni gondolt egyet, s újra a tarisznyájába nyúlt, a harmadik makkért. Elővette az utolsó makkszemet, letette maga elé a földre. A makk, csodák csodája, izegni-mozogni kezdett a kis tündér lábai előtt. Barna héja szétpattant, és egy varázsitallal teli, aranyló serleg szállott elő belőle. A serleg előszőr Ákó elé lebegett, a tündérfiú belekortyolt, megrázta magát és rögtön visszanyerete az erejét. Ákó után Sami is nagyot húzott az italból, ő is megrázkódott, s ő is visszakapta az erejét.
A tündérek végre elindulhattak a föld felszíne felé, előszőr Ákó szökkent föl a fára, azután Sami, végül Anni következett. Ám mikor a lány a levegőbe libbent volna, megrázkódott a föld, és nagy csattanással kettényílt, éppen a tündérlány lábai előtt. A föld alól előbukkant a vakondkirály, és megragadta Anni ruhájának a szegélyét.
–Ha a bátyáid megszöknek, te maradsz itt helyettük, hogy világíts a birodalmamban! – harsogta a csúf vakond.
Anni rémülten próbált szabadulni, de a vakond erősen tartotta, és egyre messzebb ráncigálta a tölgyfától.
Sami és Ákó azonban Anni segítségére sietett. Villámgyorsan visszaröppentek a fa csúcsáról a mélybe, Sami Anni jobb kezét, Ákó pedig a bal kezét szorította meg. A tündérek ruhája a nap erejével kezdett világítani, sőt most még annál is erősebben. A három tündér varázsereje összefonódott, és Anni ruhájából hirtelen villámok csaptak ki, egyenesen a vakondkirály felé.
A vakond megremegett, eleresztette Annit, és csodálkozva figyelte, ahogyan a bundája szürkévé fakul, teste pedig szépen, lassan, olyan parányivá zsugorodik, akár egy porszem.
–Ég veled vakondkirály! – kiáltotta Sami. – Jól jegyezd meg, hogy a tündérek varázsereje, csak a jó dolgokat tudja naggyá és erőssé nevelni, ami gonosz és rossz, azt inkább összezsugorítja.
A három tündér egymás kezét megfogva röppent föl a levegőbe, és a tölgyfa ütötte lyukon át elhagyták a föld alatti birodalmat.
Visszatértek kedves présházukba, és újra vidáman, szorgos munkával töltötték napjaikat a szekszárdi szőlőhegyen.
