Újabban gyakran hallgatok hangoskönyvet. Különösen azt szeretem, ha a szerző olvassa fel azt, amit írt. Varró Dániel Bögre azúr c. kötetét régről ismerem, hisz a kötet több mint 20 éve része élő irodalmunknak, olyannyira, hogy mára érettségi tétellé vált.
Nagyon szeretem Varró Dániel költői munkásságát, zseniális alkotónak tartom, de most, hogy elkezdtem hallgatni a Bögre azúrt – a szerző tolmácsolásában – mintha a megértésnek egy magasabb szintjére léptem volna: a költői képek találóbbá váltak, az irodalmi utalások egyértelműbbekké, valahogy klappolni kezdett az egész.
Hisz annyi mindent tudunk már a kötetről: hogy miféle bravúros formai gazdagság, s hogy hány meg hány nagy klasszikus költő hangja jelenik itt meg, de amikor olyan sorok jönnek szembe, (mint pl. a szerelmi líra újabb gyöngyszemének számító Büfé c. szonettben) hogy
„úgy vergődöm mignonra hullt tepertő”
széles mosoly terül el az olvasó arcán, és felragyog az egész költemény.
Aztán itt ez a borító. Önök előtt van a kép? Sehol semmi bögre, pláne azúr – a fekete-fehér fotón azt látjuk, ahogy egy kiscica kapaszkodik fel egy férfi, feltehetően a gazdája, nadrágjára. S ha esetleg kérdésként merül fel bennünk, hogy miért is ez a kép, a kötetet olvasgatva/hallgatva egyszer csak megérkezik Petőfi Sándor modorában a válasz: „Minek nevezzelek? / Harmadszor is cica…” (ez már a záróversszak). S feldereng előttünk egy fiatal pár (társaságban) egy kávéház asztalánál, mindez napjainkban, ahogy férfi gyengéden odafordul a nőhöz: – Ideadnád a cukrot, cica? Mire a nő azonnal visszavág: – Nem vagyok cica.
Olvassák, hallgassák ezeket a verseket, mert tele vannak élettel, meglepetéssel, finoman adagolt – a fiatalságra oly jellemző – pimaszsággal, vagy egyszerűen azért, mert jobb kedvre derítenek!
