Már a popzene kialakulása előtt is akadtak olyan figurák, akik játékukkal, zeneműveikkel, vagy éppen a róluk kialakult imidzs miatt lettek ikonikus előadók, ennek kitűnő példája Niccolo Paganini, avagy ahogy leginkább emlegették: Az Ördög hegedűse! A virtuóz már gyermekkorától kezdve kivételes tehetségnek számított, ám mint oly gyakran, a szigorú szülői (ez esetben apai) kontrol, valamint az azt tüzelő kapzsiság megfosztotta Paganinit gyermekkorától, élete örökre egybefonódott hegedűjével, minden pillanatát a hangszeres gyakorlás, vagy éppen a koncertezés tette ki. Kalandos élete során a művész sikert sikerre halmozott, nagyrészt egyedi hangszerkezelésének köszönhetően: például bravúrosan tudott állathangokat utánozni, akár egyetlen húron is – a korabeli rossz nyelvek szerint megölte kedvesét, majd a börtönben fejlesztette ki sajátos technikáját, miután az évek során egy kivételével minden húrja elszakadt. Elképesztően kimunkált technikája kapcsán többször érte a vád, hogy valóban az Ördög hegedűse lett, mikor a börtönben eladta lelkét a pokol urának varázslatos képességeiért cserébe.
Pályafutása során az ördög hegedűse bejárta a világot, a legkiválóbb zenekarokkal és a legnagyszerűbb helyszíneken csillogtatta meg páratlan tudását, démonikus hírére pedig nagy valószínűséggel rá is játszott, a korai marketing egyik kitűnő példája lehetne. Mondhatnánk, hogy ha ma született volna, valószínűleg popsztár lenne, a koncertjeiről készült beszámolók alapján legalábbis a Beatles-hez hasonlóan hihetetlen extázist válthatott ki közönségéből.
Az életrajz nem szűkölködik Paganini rossz döntéseinek, botlásainak ismertetésében, ő sem volt feddhetetlen, ám ami a leginkább érződik a sorok között, az a hírnévvel és mitikus státusszal járó magány. Legtöbben pénzforrást, vagy kitörési lehetőséget láttak Paganiniben, igazi barátja nem nagyon lehetett, az egyetlen, akire számíthatott, az a fia volt: Achille élete végéig vele maradt, szifiliszes betegségének utolsó pillanatáig elkísérte, ápolta, intézte ügyeit. A kötet nagy részét kitevő, a halála utáni több évtizedig elhúzódó egyházi meghurcolásról szóló rész is érezteti, hogy a világ mennyire nem tudta befogadni őt.
Werner Fuld tárgyilagosan, mégis szeretettel ír erről a mai napig is rejtélyes alakról, akit talán éppen a saját mítosza zárt börtönbe. A fellépéseiről szóló leírásokat olvasva az ember szinte érzi a báltermekben megülő feszültséget – ahogy a közönség tűkön ülve várta, hogy megpillanthassa a virtuózt, aki eladta lelkét a sátánnak és maga is démonná vált; érezzük a síri csendet, amikor a mester (egy korábbi balesete miatt sántítva) színpadra lép, és elfog minket a rémület, amikor valaki borzadva felordít: – Nézzék, biceg, patája van!
