Októberben a lelki egészség hetében a kórház pszichiátriai osztálya minden évben nyílt napot tart, hogy bepillantást nyerhessünk az ott folyó munkába. Az idei téma a szenvedélybetegség volt. Az előadások előtt egy félórás felolvasás irodalmi részletek segítségével villantotta föl, hogy az írók miként is vélekednek arról a szenvedélyről, amely már a betegségek közé sorolható. A felolvasás összeállításához kérték a segítségemet. Így találkoztam azzal a könyvvel, amelyről most írni szeretnék.
Elekes Dóra : A muter meg a dzsinnek
A szerző, Elekes Dóra bölcsész végzettségű író, költő, kritikus, műfordító.
A címben szereplő lény, a dzsinn egy láthatatlan, intelligens szellem az arab-muszlim mitológiában. A dzsinnek szándékosan vagy véletlenül kapcsolatba kerülnek az emberekkel, és képesek velük jót, rosszat tenni. Hasonlatosak a keresztény kultúra démonjaihoz, akiknek van hatalmuk embereket rávenni helytelen dolgokra.
Az író saját élménnyel dolgozik. A főszereplő egy kisiskolás lány, aki alkoholista anyjával éli, ahogy tudja szétszabdalt gyermekidejét. Egyes szám első személyben íródik a történet, a kislány megélése szerint. Tabutémát feszeget, pedig sajnos nem egyedi a probléma. Sok-sok ezer gyermek átélt szenvedését tárja fel megrázó őszinteséggel. A gyermek magányát, aki nem is igen tudja, hogy az élete nem normálisan folyik, hiszen nincs összehasonlítás, hiheti, hogy másoknál is csak így van. Magára utalt emberfeletti problémáival, ezért is próbálja megérteni a felnőtt különös viselkedését emberfeletti lények beavatkozásaként. Mintha még ezzel is a szülőjét mentené fel. Talán ez a legmegrázóbb benne. Hogy nincs vád.
Csak látszatra felnőtt a szülő. A valóságban mintha a gyermekre bízná megbicsakló lényét. Mintha a gyermeknek kellene vigyáznia őrá. Mennyi mintha. És ezekben a beteg családokban ez a mintha tény. A gyermek nem mérlegelhet, nincs választás, föl kell nőnie ehhez a feladathoz. Felnőtté kell lennie, hogy élhessen ő is és az alkoholista szülő is. A parentifikáció szívbemarkoló leírása ez a kisregény.
A lányka bemutatja anyja dzsinnjeit, démonjait. Hogy melyik mire veszi rá, és neki – a gyermeknek – abban az adott helyzetben mi a feladata, hogy valamelyest még megmaradjon világában a rend visszaállításának ingatag lehetősége.
„A térddzsinn is jó fej, egyébként. Ő azt szokta csinálni, hogy elcsalja a mutert mindenféle izgalmas helyekre, és ott felejti, és akkor meg kell találni.”
Aztán van még az idődzsinn, aki „összekuszálja az időt, mint amikor teljes napfogyatkozás van.”
Végül pedig az „álomdzsinn a legunalmasabb dzsinn a világon.”
A kislány gyermeki meggyőződése szerint, ezek a láthatatlan lények rabolják el az édesanyját, és veszik rá őt annyi érthetetlen, értelmetlen, kínos és taszító cselekedetekre. Az alkohol dzsinnjei ezek. Mindennapjai elbeszélésével a kislány hűen mutatja be az ital rabjainak tipikus viselkedésnormáit. És valahogyan neki is védekeznie kell, egészséges kiutat persze nem talál. Megvágja magát, és a kibuggyanó vér látványa áraszt szét benne nyugalmat. A másik módszer önmaga vigasztalására képzelete elengedése. Ilyenkor buszra száll, ahol kiválaszt magának valakit, egy felnőttet, és amikor az leszáll, gondolatban hazakíséri, vacsorát készítenek, aztán megnéznek egy filmet közösen. De még az elképzelt világban is ő, a gyermek a felnőtt, aki elkíséri a másikat lefeküdni, betakarja, hogy meg ne fázzon és lekapcsolja a villanyt. Mert így szokta meg, része már, hogy feladata van, hogy ő a felelős.
Ezek a gyerekek sérülésekkel nőnek fel. De ha a sebeket felül tudja múlni a felelősségtudat, amivel ők túlélnek, akkor még kapnak is valamit, amivel tovább léphetnek. Ezeknek a gyerekeknek segítségre van szükségük. Itt vannak közöttünk. Vegyük észre őket. A segítségnyújtáshoz segítség ez a gyönyörű írás.
