„Hát ilyenek a gazdagok! Megalázzák az embert, s azután azt hiszik, hogy egy kis majomkodással mindent jóvátehetnek.”
A realista szerző klasszikusa akár napjainkból is idézhetne. Noha ez éppen a 19. századeleji francia társadalmi életből merít példát, az akkori viszonyok, a politikai rendszer korhű ábrázolása akár jelenünk tükörképét is elénk vetítheti. Napóleon idejében főként a tehetősök tudtak érvényesülni, a szegényebb rétegnek csupán a papi, vagy a katonai pálya (a császár bukásával inkább csak az előbbi) jelentett kiugrási lehetőséget. Mindezt jól szemlélteti a történet alapjául szolgáló valós esemény, amelyet Stendhal egy bírósági tudósítás textusában olvasott.
A Törvényszéki Újság cikke arról tudósított, hogy egy 25 éves fiatal férfi gyilkosságot kísérelt meg egy hölgy ellen a templomban (kétszer rálőtt), majd magával is végezni akart. Tettét azonban sikertelenül hajtotta végre, így végül mindketten életben maradtak. A történet rövid leírását adhatná akár ez is. Ám a szerző mindezek mélyére kíván merészkedni azzal a kérdéssel, hogy vajon mi késztet arra bárkit, hogy e-képpen cselekedjen. Főhősét igyekszik nem csak egy törtető, a képmutatás álcáját mesterien magára öltő figuraként bemutatni, hanem az előrejutáshoz vezető lelki megpróbáltatásokkal érzékeltetve, a történet végéhez érve pozitív, már-már szerethető fiatalemberként is láttatja.
Julien Sorel egy szegény ács legifjabb sarja, aki rendkívüli tehetségének, és a helyi pap közbenjárásának köszönhetően a város első emberének szolgálatába áll, nevelőként. A parasztfiú megnyerő modorával és viselkedésével csakhamar lenyűgözi a polgármester feleségét, viszonyukra azonban fény derül, így Julien-nek távoznia kell. Egy másik városba megy, ahol újfent a papi hivatásnak szenteli életét. Csakhogy a politika közbeszól, így onnan is tovább áll. Párizsban köt ki, egy vagyonos márki peres ügyeinek intézőjeként. Azonban a kemény munkával elért pályáját, és a márki lányával való románcát egy levél felbukkanása derékba töri, amit hirtelen felindultságában egy meggondolatlan gyilkossági -majd öngyilkossági- kísérlet követ. Mivel mindezt nem kívánja semmilyen mentő körülménnyel magyarázni, a tettéért halálra ítélik.
„Mégse becsüljük le Julien teljesítményét: szabatos volt, elővigyázatos, okosan képmutató. Az ő korában mindez szép eredmény. Hangja és arcjátéka még tökéletlennek bizonyult, de ne feledjük, hogy falusiak között élt, távol a nagy példáktól. Mihelyt a sors magasabb körökbe sodorta, arcjátéka és beszédmodora is csodálatosan fegyelmezetté vált.”
Stendhal regényének központi kérdését tehát nem maga a tett elkövetésének hogyanja, sokkal inkább a miértje adja. Pontosabban a főbb szereplői lelkében lezajlódó folyamatok ábrázolása, amiket nem pusztán párbeszédük, vagy cselekedetük, hanem belső monológjaik, önvizsgálataik tesznek még lebilincselőbbé. Az izgalmat pedig még inkább fokozza az a különös ellentét, ami a belsőjükben dúló harcok és a kor törvényeinek kényszeresen megfelelő tetteik egyvelegét alkotja. Éppen emiatt érdekes az a tény, ami mindvégig jelen van a történet alakulása folyamán, hogy Julien Sorel valójában irtózik attól a szereptől, amit felemelkedése érdekében magára ölt, mégis képes alkalmazkodni fösvény, bűnös környezetének morális szabályaihoz.
