2021-ben ünnepeljük Pilinszky János Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas költő születésének századik évfordulóját. Az évforduló alkalmából egész éven át tartó programsorozat vette kezdetét a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ) és Juhász Anna szervezésében, melynek keretében videós tartalmakkal, beszélgetésekkel, közösségi és online együttlétekkel hívják fel a figyelmet a szerző sokrétű életművére.
Én Pilinszky életművének egy talán nem annyira közismert területét szeretném ajánlani.
Szög és olaj címmel jelent meg az 1958 és 1981 között, elsősorban az Új Ember katolikus hetilapban megjelent cikkeiből álló válogatás. A kötet Jelenits István gondozásában látott napvilágot 1982-ben.
Jelenits István egy beszélgetésben így meséli el hogyan lett a költő 1957-ben a folyóirat belső munkatársa. „Egy váratlan baráti segítség révén került az Új Emberhez, ahol először kifutófiúként a postára kellett vinnie a csomagokat. Közölték ugyan egy-két versét, de a lap vezetése úgy gondolta, a költészete túl nehéz az Új Ember egyszerű olvasóinak. Végül azonban a főszerkesztőnek eszébe jutott, hogy mégiscsak egy költőről van szó, ezért megbízta azzal, hogy a házi használatra vásárolt könyvekből tartson ismertetést a kollégáknak. Ezek egész érthetőek voltak, így a főszerkesztő megengedte, hogy kritikákat írjon könyvekről, beszámolókat kulturális eseményekről. Pilinszky úgy találta magát, mint hal a vízben. Remekműveket írt, azt adta, ami ő maga volt, témákat keresett, utazott. Később tematikus cikkeket írt, például a tízparancsolatról. Az olvasók szerették az írásait, amit bizonyít, hogy miután rendszeres szerzője lett a lapnak, emelkedett az eladott példányszám.”
A könyv a szerző írásait megjelenésük sorrendjében közli; ez többnyire megírásuk időrendje is, mert mint a kötet szerkesztője megjegyzi, „az olvasó akkor igazodik el legjobban közöttük, ha naplóként olvassa őket s egy költői figyelem történetét igyekszik nyomon követni bennük.”
Másfelől a cikkek olvasója sem feledkezhet meg arról, hogy egy lírikus írásait olvassa. Erre elsősorban nem a „költői nyelv szépsége, pontossága emlékezteti, hanem ami annál még fontosabb, az írások lírai hitele” (Jelenits István). Prózája eszerint felfogható úgy is, mint költészetének vázlatkönyve. Cikkei, esszéi, az irodalom és az élet alapkérdéseit összekötő problematikáját elemző jegyzetei, »lírikus naplói«: lírája festékanyagának tubusai.” (Domokos Mátyás)
A kötet tartalmaz egy kulcsszó- és témamutatót, amelynek tanúsága szerint a szerző által feltűnő gyakorisággal szóba hozott témák, mint az alázat, bűn, imádság, Isten, Jézus mellett a legtöbbször említett tárgy Pilinszky kötetében a művészet. A hivatkozott nevek között pedig kiugróan magas a Dosztojevszkijre és Simone Weilre történő utalások száma. Az írások látszólag sokféle témát tárgyalnak, valójában az említett két alaptéma köré csoportosulnak: a hit, a Biblia, az imádság, a bűn, valamint az irodalom, a művészet, az írás kérdéskörére irányulnak. Ismert, hogy a két témakör Pilinszky számára nemcsak összefügg, hanem bizonyos értelemben ugyanazt jelenti.
Mint Pilinszky a naplójában mondja: „A vers Istennek szánt tiszta cselekvés, anélkül hogy direkte róla vagy neki szólna”
