Az embernek számtalan kedvenc könyve lehet. Ha neki szegezik a kérdést, melyik az, akkor mondhatja a legutolsót, vagy azt, amelyiket pont most nézett ki magának, esetleg azt, ami akkor éppen az eszébe ötlik. Ám ha nem a pillanat sugallatára dönt, akkor a kedvenc könyvéről rengeteg emlék fog az eszébe jutni. A barátai, vagy pár meghatározó tanára, esetleg épp a szülei. Vagy talán a szülőföldje, pontosabban a szűkebb pátriája. Mindaz, ami alapján például azt mondhatja: „Itt vagyok otthon”.
Nekem ezt jelenti Mészöly Miklós „VOLT EGYSZER EGY KÖZÉP-EURÓPA – Változatok a szép reménytelenségre” című elbeszéléskötete.
Megjelenése évében, 1989-ben, az ÉV KÖNYVE DÍJJAL jutalmazták. 1989 a rendszerváltás éve, akkor én 21 éves vagyok és átélem egy gonosz hatalom összeomlását, azaz a világ kinyílásával együtt az értelmünk kinyílását. De akkor alig ismerem Mészölyt, ahogy Baka István írja: „… Nem tudok rólad, félig tiltva vagy…”
Annak ellenére nem ismerem, hogy a tiltásból szabaduló Mészöly novelláit olvastatja velünk Hornyákné Zsuzsa, a remek magyar tanárom, hogy Gaál István „Magasiskola” című filmje a gimnáziumi éveim egyik meghatározó filmélménye, hogy 1989-ben édesanyám megvette nekem Mészöly Miklós e könyvét. Persze elolvasni csak később fogom.
Amikor végre elolvastam, akkor az már együtt járt a szellemi felnőtté válásommal. Azóta számos Mészöly könyvet olvastam, van, amit többször is. Ez lehet szakmai elkötelezettség, hiszen egyike vagyok a „Szekszárdi Magasiskola” íróakadémia szervezőinek. De az nem lehet a kötelességtudat jele, hogy időről időre újra olvasom, hogy ott tartom az ágyam mellett, hogy nem ereszt…
Mészölyt írásait szokták szikárnak jellemezni, vagy, hogy nem írta meg „a Nagy regényt” elszalasztva annak esélyét, hogy ő legyen az első magyar Nobel díjas. A „Volt egyszer egy Közép-Európa” novelláit lehet persze úgy olvasni, mint egy Best of Mészöly válogatást, ahol nagy műfaji változatossággal idézi meg Közép-Európát, Pannóniát és Szekszárdot, de legalább egyszer úgy kellene olvasni, mint azt a nagyregényt, ami számot vet a magyar történelem századaival, a modernitással, annak Kelet-Európai kudarcával, a történetek elmondhatatlanságával, és azzal, hogy nem lehet nem elmondani azokat.
Ahogy Szörényi László professzor írja „Mészöly ország egyesítő egyéniség volt, aki nagyon jól tudta, hogy az ország a Kárpátokig ér.” Szolláth Dávid megfogalmazásában „A több évtizedes formakeresésnek az eredménye, amely próbálja megragadni ezt a lényegileg instabil térséget a maga rendszeresen elmozduló államhatáraival, a különböző kulturális hagyományaival, a számtalan etnikai, vallási és nyelvi csoportjával, valamint mítoszainak és legendáinak burjánzó közösségi képzeteivel.” Péterfy Gergelyt másként, egy-egy ’Wagner-operából kiesett partitúralapra’ emlékeztetik a kötet írásai. Sőt a régi barát, Fogarassy Miklós szerint „a szikárság, az éles metszések után valami telt, ’nedvdús” kedély – kollektívet is jelentő ön ironikus humor – is kezd megjelenni” Mészöly-prózájában.
Mészöly Miklós maga „A pille magánya” című esszékötetében Hérakleitosz töredékeinek évezredes ihlető szerepéről elmélkedvén az istenek technikájának nevezi azt a töredékes, apró részletekből történő építkezést, melynek eredménye kozmikus méretű, pontosabban maga egy lehetséges, teremtett kozmosz.
Ajánlom hát minden irodalomkedvelőnek a „Volt egyszer egy Közép-Európa” című kötetet, és különösen a Szekszárdiaknak, hiszen, ahogy Baka István írta Mészölynek ajánlott versében „… angyalok lakása Szekszárd – a városom s a városod…”
