Van úgy, hogy az ember – különösen, ha könyvtáros – pakolás közben egyszer csak belelapoz egy könyvbe és azon kapja magát, hogy már órák óta olvas, és miután végzett mindenkit azzal zaklat, hogy e könyvet feltétlenül el kell olvasni.
Én pontosan így jártam EYVIND JOHNSON: ODÜSSZEUSZ HAZATÉR című könyvével.
(Eredeti címe: Strändernas svall – azaz: A tengerpart hullámai) (Gondolat Kiadó, 1976, 429 oldal)
“A mítosz végtelenül rugalmas, számtalan variációja létezhet anélkül, hogy elveszítené varázsát, és mindnyájunkat túl fog élni.” mondja Joseph Cambell valláskutató, aki a különböző kultúrák mítoszaiban mutatta ki az állandó mintázatot, és felvázolta az archetipikus hős kalandjainak fő állomásait „A hős útja” című munkájában. Mára ez az egyik legelterjedtebb dramaturgiai módszer alapjává vált. Napjainkban a régi mítoszok feldolgozásai ismét nagyon népszerűek, de a mítosz fontosságát pont az adja, hogy időről időre újra mesélik őket, akár könyvben, akár filmben.
Eyvind Johnson 1946-ban írt regénye, az Odüsszea alapján épül fel, de abban különbözik az eredetitől, hogy pszichológiai dimenziót adott hozzá, ahol a főszereplők gondolatait és kétségeit ábrázolják, többek között belső monológok útján. A történet a jelenre és a második világháború tapasztalataira is utal.
„…Háború volt, meg minden más, gondolta a férfi, és nem akart visszaemlékezni arra, ami elmúlt…” A férfi, aki ezeket a szavakat gondolatban kimondja, nem más, mint Odüsszeusz, a homéroszi eposz hőse. De igazában sem Odüsszeusz, sem az őt „feltámasztó” író, aki megjárta 1939-40-ben a finn-szovjet háborút, nem képes megszabadulni a háború emlékétől. Hiszen a görög kalandor élménysorozata – ebben Johnson szigorúan követi Homérosz alkotását, nem véve el és nem adva ahhoz semmit – és az, amit a svéd író regénye írásakor megélt, nagyon is hasonlított egymáshoz: szörnyű háborúk jelentették az alapélményt mindkettőjük számára. Odüsszeusz a mindenen túljutott, rezignált bölcs, értelmetlennek látja a tudatos mítoszteremtést, de az utókor számára, úgy érzi, ez elkerülhetetlen kötelessége. Mögötte láthatatlanul felsorakoznak a nagy háború holt és még élő hősei, mindaz, amit az átéltekről vallanak, modern mítoszként hat. Időtlen formát kapnak a hatalommal, a jogokkal, az erőszakkal és az egyén felelősségével kapcsolatos kérdések. A regény vidám és melankolikus is egyben, melyet a részletek gazdagsága és a mesemondás öröme jellemez. A regény a svéd irodalom egyik nagy klasszikusa, körülbelül húsz nyelvre fordították le.
Eyvind Johnson (1900-1976) proletár író volt, akit lenyűgöztek a kortárs új irodalmi áramlatok. Őt a modern regényművészet legfontosabb úttörőjének tekintik Svédországban. 1957-ben a Svéd Akadémia tagjává választották, majd 1959 és 1972 között az Akadémia Nobel bizottságának tagja volt. Először 1962-ben jelölték irodalmi Nobel-díjra. A Nobel-díjat végül 1974-ben nyerte el „A szabadságot szolgáló, térben és időben előremutató elbeszéléseiért” a díjak történetében utoljára Harry Martinsonnal megosztva. “Ők képviselik a proletár írók vagy munkásosztályú költők csoportját, akik betörtek az irodalomba, de nem azért, hogy pusztítsanak és fosztogassanak, hanem hogy gazdagítsák azt vagyonukkal”. Noha a svéd sajtó súlyosan kritizálta a tényt, hogy a Svéd Akadémia két korábbi tagja lett díjazott, az olvasók nagyra becsülték a Nobel-díjat.
„Ami nagyszerűvé teszi, az az általa átadott drága tapasztalatok és a túlélés művészete, amelyet meg kell tanulnunk. Szinte elképzelhetetlen erőt jelent a bátorsága és az élet bölcsessége, a fáradhatatlan képessége a különféle nehézségek elemzésére és leküzdésére”
