Az amerikai író, filozófus (1817-1862) műve sokak szerint az öko-gondolat egyik alapműve, szerzőjében a modern zöldek egyik előfutárukat tisztelik. Hasonlóképpen lehetne az önkéntes egyszerűség, a minimalizmus, a lassítás és más életmód-reformer divatok példaképének tekinteni. Fontos azonban, hogy Thoreau nem természetvédő, ami nem azt jelenti, hogy ne venné észre, hogy a civilizáció zsákmánynak tekint mindent, ami nem önmaga (az amerikai természetvédő mozgalom évtizedekkel később alakult ki John Muir filozófus-biológus tevékenysége révén). Thoreau még a természet gyermekének látja magát, míg a természetvédelem már a különállás tényén, éppen az ember – természet szembeállításon alapul.
A Harvardon végzett, klasszikus műveltségű massachusettsi Thoreau Emerson és Hawthorne baráti köréhez tartozott. 1845-ben elhagyva Concord városát, attól nem messze, a Walden nevű tó partján az erdőben élt két és fél évig a saját maga építette kunyhóban. Könyvében erre az időszakra emlékszik vissza. Önkéntes elvonulását részint politikai tiltakozás (polgári engedetlenségünk kötelesség, érvel, ha nem kívánunk felelősséggel tartozni a rosszért), részint az egyszerűbb élet iránti igény motiválta:
„Azért mentem ki az erdőbe, mert nyíltan szembe akartam kerülni az élet legalapvetőbb tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem”.
A Walden című könyv tehát egy életmód kísérlet emléke: az emberhez méltó élet megtalálása a célja, amit immár nem lelt föl a városban. A lelki alkatának és igényeinek megfelelő derűs életvitel talán nem való mindenkinek – írja Thoreau –, ugyanakkor a felgyorsuló, gép módjára szerveződő városi életet, az értelmetlen célokat kitűző ipart, a felszínes társasági életet illető megjegyzéseit antik, illetve távol-keleti példázatokkal támogatja meg, ezzel pedig inkább univerzálisra feni a kritika élét, mintsem csorbítaná azt. Saját maga kétkezi munkájából kívánt megélni a civilizáció peremén, annak minden általa kétesnek tartott kényelméről/áldásáról lemondva, hogy ideje legjavát elmélkedéssel és természetfigyeléssel töltse. Számára minden munkának egy értelme lehet csak: teret és időt biztosítani a szemlélődéshez.
A könyv fejezeteiben egy hihetetlenül aprólékos és pontos megfigyeléseket végző természetbúvár leírásaival találkozunk. Nem feledve, hogy utólagos irodalmi megformálásról van szó, mégis, a kísérlete idején már középkorú férfinak számító Thoreau sokszor tudományosan is pontos jegyzetein (legyen szó geológiáról, botanikáról vagy zoológiáról) átüt egy olyan gyermek eredeti csodálkozása, aki mindent friss szemmel néz, mintha most látná először. Megfigyeléseinek részletességével legföljebb kifejezőkészsége vetekedhet: szagok, látványok, fények, ízek, hangulatok kavalkádja elevenedik meg sorait olvasva. Könyve valóságos óda a Walden tóhoz.
Természeti leírásait és megfigyeléseit gyakran szakítják meg idézetek Ovidiustól, Homérosztól, a Bhagavad-Gitából, történetek kínai bölcsekről vagy épp antik héroszokról. A szegény tanyasiak küszködései, az animális élet brutalitásai, Concord és környékének, New England-nek története ellenpontozódik hasonlóképpen a természeti szépséggel, a bölcs tudatlanság emlékeivel, vagy emelődik épp költészeti, mitológiai magaslatokra. Babtermesztői és földmérői működésének számadását a nevelésről, az új-angliai művelődési állapotokról, a műveltség újradefiniálási szükségletéről, a vasút által átalakított életről adott reflexiókkal fűszerezte. New England életének tablóképéről nem maradt le az indiánok és a feketék sorsának futó ábrázolása sem. Thoreau sommás ítélete szerint az emberi berendezkedés nagyon messzire került a valódi szükségletektől, az emberhez méltó és élhető élettől. A kritika egyik fele az egyes egyénnek szól: az élete értelmére és céljára vonatkozó gondolatot kéri számon. Másfelől a felhalmozásnak, az értelmetlen fogyasztásnak, a gépiesedésnek azokban az elemeiben, amiket Thoreau felemlít, nem nehéz meglátni napjaink pusztító fogyasztói társadalmának az alapvetését.
Miközben üdítően hat az olvasóra Thoreau látásmódja, lehetetlen nem gondolni arra, hogy ez a naivitás ma már lehetetlen és tarthatatlan. Természetesen Thoreau kortársai közül sokan megütköztek nézetein. Az amerikai filozófus nem anyagi helyzetéért aggódott igazán, hanem a csodálkozásra való képességének elvesztésétől félt a megélhetésért folytatott mindennapos küzdelemben. Semmit sem becsült meg jobban a Walden partján, mint azt, hogy több ideje jutott derűs szemlélődésre. Az emberi élet balgaságainak, társadalmi ködképeinek részvéttel teli, de eltávolító elutasításában persze elődök hosszú sorát lehetne megnevezni – a filozófia születésétől kezdve többnyire a poliszon kívül foglalt helyet.
Másfelől Thoreau szemléletében van valami jellegzetesen amerikai: az emberi élet jobbításába vetett naiv, de naivitásában következetesen és rendíthetetlenül bátor hit talán az új, friss amerikai nemzet pionír, vállalkozó szelleméhez is szervesen kötődik. Emerson és köre, az ún. transzcendentális iskola hatása szintén megkerülhetetlen: társadalomkritikájuk, filozófiai idealizmusuk, szinkretista megközelítésük nem is egy szociális közösséget, kivonulási kísérletet eredményezett. Aligha ő ismerte a legjobban az amerikai vadvilágot, de ő volt az a nagy képzettségű, széles látókörű író, aki képes volt megjeleníteni és saját jogán ábrázolni az élet nagy folyamát, aminek az ember akkor is része, ha már nem emlékszik rá. Tehát miért érdekes ma a Walden? Mi adja korszerűtlen korszerűségét? Mit tud mondani egy 19. századi művelt hobó a 21. századi városi emberkert lakójának?
Thoreau számára a Természet felfedezése az élet felfedezése volt, a természetközeli élet pedig az önfelfedezés valódi közegét jelentette neki. Thoreau még hitte, hogy önvizsgálat és szemlélődés nélkül talán lehet, de nem érdemes élni.
„Ha meg akarod tanulni a világ minden nyelvét és valamennyi nemzet szokásait, ha messzebb akarsz utazni minden világutazónál, otthonos kívánsz lenni minden éghajlatban, és a Szfinxet úgy kétségbe akarod ejteni, hogy fejét szétzúzza a kövön, akkor kövesd az ókori bölcs szavát, és ismered meg tenmagad.”
Az a derű ami soraiból árad, tanúságtétel egy olyan harmonikusabb, természetközelibb életvitel mellett, ami anti-humanista volta ellenére mégiscsak az ember szükségletének bizonyul. Az ökológiai gondolat képviselői az utóbbi évtizedekben jutottak vissza oda, hogy a kulcskérdés a jó emberi élet kialakítása és megőrzése, amihez újra kell definiálni a természethez való viszonyunkat a szembenállás évszázadai után. A Waldenben érzésem szerint egy ilyen közelítés történik meg. Thoreau valami nagyon fontosat mond akkor, mikor leszögezi: lelki szükségletünk a természet túlerejének tapasztalata, az egyetemes ártatlanság elfogadása.
Nehéz lenne felmérni Thoreau hatását a legkülönfélébb mozgalmakra, gondolkodókra, politikusokra és írókra. Hazai követői is voltak, köztük egy 100 éve született szekszárdi író, aki nemcsak életvitelének puritánságával, természettel való életegyensúlyra törekvésével, hanem leírásainak szenvtelen objektivitásával, az állati és az emberi életet egyenrangúvá tevő, az egyetemes ártatlanság tételének csendes elfogadását tanúsító írásaival is kapcsolódik Thoreau gondolkodásához.
