Elöljáróban: nem tudnék kedvenc könyvet megnevezni. Fontos könyvek egyre növekvő sokaságából válogatok olyankor, ha ez a kérdés előkerül. Általában azt nevezem meg, amelyik a legutóbb nyitotta meg azt az oszlopcsarnokot, ahol régmúlt szerzőkkel beszélgethetek, vagy amelyikből felnézve hirtelen minden más fénytörésben látszik.
Gaiman Óceán az út végén című regénye az utóbbi kategóriába tartozik. Az általam olvasott munkái közül ez a legjobb illusztrációja annak a beszédnek, amit 2013-ban a londoni Reading Agency rendezvényén tartott az olvasás fontosságáról, az eszképista irodalom jelentőségéről, és a képzelőerő gondozásának kötelességéről. („Miért függ a jövőnk a könyvtáraktól, az olvasástól és az ábrándozástól?” in: Kilátás az erkélyről: válogatott írások, Bp.: Agave, 2016.)
Az általában fantasy szerzőként kategorizált Gaiman könyve talán ifjúsági irodalom, talán egy könnyed horror, s talán e kettőt egyszerűen összefoglalva: mese. Mégis, bárkinek letehetetlenné váló olvasmány, ami egy rejtélyes, izgalmas birodalomba rántja be olvasóját.
A könyv főhőse életútjának felén, a lélek sötétlő erdejében eltévedve „véletlenül” gyermekkora helyszínén köt ki. A szomszéd Hempstockék farmja mögötti kertben, a kacsaúsztatónál, hétéves korában történt események elevenednek meg emlékezete elfeledett zugaiból. Az elveszett ember előtt hirtelen valóságossá és jelenvalóvá lesz az a törlődött idő, amikor fantasztikus körülmények között megmentették. A történet csodás elemeinek kibomlása önkéntelenül is arra készteti az olvasót, hogy a memória természetéről, és az érzékelt valóság „csúszkáló” jellegéről töprengjen. Az élénk fantáziájú kisfiú Miyazaki animációs filmjeibe illő kalandjai önmagában is kiállást jelentenek a képzelőerő fontossága és valóságteremtő ereje mellett.
Gaiman történeteiben soha semmi nem az, aminek látszik. Minden mozog, bárhonnan elindulhat valami kaotikus, a világot átrendező láncreakció, bármi lehet egy másik világ kapuja, a látható mögött felsejlik a (számos) láthatatlan. Ez a birodalom itt és most van, a Seholsincs körülöttünk van. Amit Gaiman valójában megmutat, nem saját termékeny fantáziájának varázsládája, hanem a képzelet világának óceánja, ami mindig, mindenkiben létezik. Ez az óceán felkereshető, talán művelt kertünk végében, talán elménk alagsorában, de az ajtó ott van, felnyitható, beléphetünk rajta.
