Pár hónapja futottam bele egy cikkbe, ami a sztoicizmus filozófiai irányzatának növekvő amerikai divatjáról tudósított. Az elmúlt években az ókori szerzők Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius művei az eladási listákon előkelő helyeket foglaltak el, különösen a hajdani római császár műve iránt mutatkozik kereslet. Annyi bizonyos, hogy az Elmélkedéseket számtalan híres sportoló, politikus, cégvezető, művész, feltaláló, kiemelkedő történelmi személyiség nevezte már meg élete egyik legfontosabb és visszatérő olvasmányaként.
Az Elmélkedések a filozófus császár saját használatra szánt, írásba foglalt, önmagával folytatott belső dialógusa, amit Pannóniában írt, a markomann-kvád háború idején. A mű az ókorban elterjedt, írásban rögzített lelkigyakorlat példája, amiben a császár a sztoikus filozófia tantételein meditál. A gyakorlatok a szenvedélyek terápiájához kötődnek, céljuk a világkép megváltoztatása és a személyiség átformálása, az önmeghaladás. Segítségükkel a kozmikus Egész perspektívájának felvételét célozza, hogy átalakított látásmóddal térhessen vissza a közéleti feladataihoz.
A sztoikusok kifejezetten gyakorlatinak látták a filozófiát: életmódként és lélekvezetésként. A filozofálás szellemi-lelki mozgás, állandó eszmélés, az ébrenlét gyakorlása, a belső szabadságra irányuló törekvés. Ennek útja Marcus Aureliusnál a képzetek és indulatok megvizsgálása, felosztása, meghatározása és perspektívába állítása. Módszere elsősorban a „fizikai” meghatározás és felosztás. Valamely dolog, jelenség, esemény önmagában való meghatározása után annak felosztása mennyiségi részeire, alkotóelemeire az ítélet és az indulat kábulatától szabadítja meg. Ezt követően a dolgokat az egyetemes természet perspektívájába, az okok és okozatok szövedékébe állítva veszi szemügyre. A dolgoknak ez a fizikai leírása teszi lehetővé a tekintet metamorfózisát, a természet rendje szerinti szemléletet.
A kozmikus Természet rendjére irányított figyelem a lélek nagyságához vezet a császár szerint. A Természet tekintetével körülnéző sztoikus császár számára a dolgok más színben tűnnek föl, az idő másképp adódik, a Mindenséget fedezi fel minden egyes dologban. A tekintetnek erre a megváltozására utal, hogy a banális, taszító dolgok, az uralkodót émelyítő emberi színjáték leírását a Természet szépségéről szóló himnuszok váltják fel a szövegben.
A természet megismerése és a lélek nagysága közötti kapcsolat, a filozófiai életmód és a természettel való közösség élménye, egyfajta kozmikus látásmód, a sztoikus hatás a későbbi korokban számos írónál és gondolkodónál felbukkan. A tekintet metamorfózisa, a természet aprólékos megfigyelése, a minden létező méltóságát elfogadó alapállás és a dezantropomorfizáló hajlam hirtelen egy olyan írót juttat eszembe, akinek szintén fontos volt Pannónia, közelebbről egy olyan hely, amit Marcus Aurelius idejében Aliscának hívtak. De erről talán egy másik alkalommal…
