Hermann Hesse rövid, ám rendkívül tömény könyve, mint mágikus színház, bár valóban szórakozni hív, miként a könyv világán belüli mágikus színház, a figyelmeztetés, miszerint „belépés csak őrülteknek, az elméjével fizet”, talán, nem túlzás. Első olvasását követő benyomásaimat, lassan húsz éve ennek, csak egy kölcsönzött, lapos sablonná kopott (irodalmi vintage) bon mot-val tudnám visszaadni: „Es hat mich kaputt gemacht” (eredetileg Martin Heidegger, Friedrich Nietzsche hatásáról). Az elszólás némileg a regény gondolati környezetére is utal: egyfelől elválaszthatatlanul kötődik a korabeli német társadalmi- politikai-filozófiai dilemmákhoz, másfelől Nietzsche alapvető hatását tükrözi. A német sors, a húszas évek válsága a főszereplő egyéni krízisével összefonódva kerül ábrázolásra, a regény pszichedelikus, álomszerű jelenetei nemcsak a Harry Haller pszichéjének jungiánus élveboncolása, hanem a húszas évekbeli német társadalom, a német szellemiség kórtörténtének szimbolikus analízise is.
A regény története a negyvenes évei végén járó Harry Haller hátrahagyott szövege, egy beavatás históriája. A függetlenségét a teljes elmagányosodásig védő Haller tehetséges esztéta és szerző, aki szemben áll minden konvencióval, mégis, a polgárság iránti nosztalgiája, önmagáról alkotott hamis képe, visszatartják a valódi lázadástól. A kétségbeesés elől gyakran italba menekülő Haller kettős személyiségnek gondolja magát: a kifinomult szellem és a vadság, az ösztönök dominálta kívülálló „farkaslét” közt hányódva csak a halálfélelem, és a néha aranyfonálként felbukkanó, igazabb létről szóló látomásai tartják vissza az öngyilkosságtól. A rá váró sorsfeladatot egy idegentől kapott írásból ismeri meg, Haller azonban menekülni akar énjének újabb feldarabolódása elől.
Egy találkozás menti meg az életét: egy fogadóban fut össze a pillanatnak élő, mégis bölcs Herminával, a kaméliás hölggyel, aki tanítója lesz a tánc, az öröm, a szerelem művészetében. Haller énje a tanítás során fokozatos átalakuláson megy át, a végső beavatás azonban az álarcosbál végén vár rá, amikor a maszkok lehullanak a tanítónőjéről is, és az ő mesteréről, a zenész Pablóról is. A mágikus színházban Harry kénytelen szembenézni önmagával, a játék már életre-halálra folyik, itt derül ki, hogy van-e Haller számára valódi felemelkedés, sikerül-e a transzmutáció, vagy elbukik, és a pokoljárás folytatódik…
Az ötvenes-hatvanas években, előbb a beatnikek, majd a hippi szubkultúra tagjainak körében kultikussá vált regény, Hesse saját egzisztenciális-spirituális válságából született, annak költői allegóriája, egy álomszerű vízió a gyógyulási folyamatról. A pszichedelikus imaginációk, a felszabadult karnális szerelem, a társadalom perifériájára szorult, az egyéniség kihordásával küzdő szellem ábrázolása nem tette lehetővé, hogy az újabb háborúra készülődő németség befogadja ezt az orvosságot. Annál nagyobb legenda lett a Steppenwolf 2-3 évtizeddel később, az átalakuló amerikai társadalom irányt vesztett fiataljai körében. Ebben semmi meglepő nincs így utólag: két kor, két kultúra, két életstílus közé szorult nemzedékek neurózisára maga Hesse hívja fel a figyelmet a regényben. Az író úgy vélte, félreértették, ő a gyógyulásról írt. Van, aki szerint nagy műveknek két olvasata van, egy ezoterikus és egy exoterikus, a regény fogadtatása talán ezt példázza. Annyi bizonyos, hatása óriási, a mozgókép mágikus színházának is számos alkotójára hatott, egyszóval, ha nem is csak őrülteknek van belépés, de valószínűleg nem akárkinek.
