A magyar származású Dr. Edith Eva Eger mindössze tizenhat éves volt, amikor a szüleivel és testvérével együtt Kassán marhavagonokba terelték. Pár héttel később megérkeztek Auschwitzba, ahol a szüleit már érkezésük napján megölték a gázkamrákban. Az első éjszakán a fiatal lányt arra kényszerítették, táncoljon annak a Josef Mengelének, aki néhány órával korábban a halálba küldte a szüleit.
Az írónő nemcsak a szörnyűségeket tárja elénk könyvében, hanem azt is, ő hogyan vészelte át ezeket a napokat. Anyja szavai visszhangoztak benne: “Nem tudjuk, hová tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki sem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”
Hosszú szenvedések után végül kimenekítik a haláltáborból, de a fizikai gyógyulása során rájön, hogy ez nem elég. Meg kell találnia a módját, hogy együtt tudjon élni azzal, ami történt. A haláltáborból kiszabadult ugyan, de szabaddá is kell válnia. Edith évekkel később Amerikában próbál új életet kezdeni a férjével és gyermekeivel, de hiába volt a lehető legtávolabb fizikailag a múltjától, fejben mégsem tudott megszabadulni a fogságából.
Élete akkor ér fordulóponthoz, mikor egy „túlélőtársa” könyvének hatására felismeri, hogy neki is van döntési lehetősége. Ahogyan ő fogalmaz: „a szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.”
„Zöldfülű bevándorlóként” kezdi Amerikában, de nem hagyja, hogy beskatulyázzák és végül pszichológus lesz belőle. Ebben a könyvben dr. Eger a páciensei átalakulásának leírását saját auschwitzi túlélésének elbeszélésével szövi egybe. A könyv nem pusztán egy memoár, hanem az a célja, hogy mindannyiunknak segítsen kiszabadulnunk saját elménk börtönéből.
Bár azt leszögezi, hogy ez nem varázsütés szerűen működik, hanem egy életen át tartó folyamat, de segít felismernünk: lehetünk saját magunk börtönőrei vagy a saját felszabadítónk is válhat belőlünk.
Véleményem szerint az írónő A döntés c. könyvével eléri a célját:
Nem azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és aztán azt mondják: „Az én szenvedésem kevésbé jelentős.” Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: „Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!”
