Nem könnyű olvasmány, nem is lehet gyorsan olvasni. Szinte fejezetenként, vagy még azon belül is elgondolkodtat, és újraolvastatja magát. Számomra inspiráló ez a könyv, rengeteg ötletet adott az olvasóklubos foglalkozásokhoz, melyeket kamaszoknak tartok.
Az első néhány fejezet számomra kicsit száraz és túl tudományos, de értem, hogy a szerző pontosan meg akarta magyarázni a fogalmat, mi is az az irodalomterápia (pszichológia) és hogyan nőtte ki magát önálló ággá. Ahol lehetett, példákkal támasztotta alá az adott témát, vizsgálatot. Mindemellett sok-sok irodalmat is ajánl, amelyekbe szintén betekintést nyerhetünk, a végén pedig mazsolázhatunk a felhasznált irodalomból.
A legérdekesebb rész talán az, amikor arról ír, hogy mi történik velünk (a fejünkben), amikor verset, és mi, amikor prózát olvasunk. Melyik segíti jobban az egyén gyógyulási folyamatát? Ezt most nem árulom el.
A Miért szeretjük a krimiket? című fejezetben kicsit csalódtam, mert részletesebb és kielégítőbb válaszra számítottam, ráadásul az író, saját bevallása szerint nem is szereti a krimiket. Én imádom, így válasz nélkül maradtam.
Jakobovits Kitti a legvégére hagyta a legizgalmasabb részt, az irodalomterápiás történeteket. Mindkét foglalkozást az írónő vezette, aki pszichológus és irodalomterapeuta, „egy csoportos és egy egyéni folyamatot is” bemutat. Mindkettő érdekes és tanulságos.
A könyvespolcod pszichológus szemmel alcím, nos, ezt átfogóan kell értelmeznünk. A könyvespolcon rajta van minden.
„Ahhoz, hogy könyvek kerüljenek rá, szükség volt az alkotóikra és az olvasóikra is. A könyveken túl és belül pedig szövegek és történetek vannak, benyomások, érzelmek, változások, felismerések, kérdések válaszok, tanulságok.”
„Az olvasásnak nem csak fejlesztő funkciója van, az olvasás meg is tud tartani. És vannak időszakok, amikor erre van a legnagyobb szükségünk, bármiféle fejlődés helyett.”
