Hihető disztópia…
2050-ben járunk, a nem is oly távoli jövőben. Két magyar fiatal szemén keresztül ismerjük meg, hogy milyen lehet/lesz az életünk, ha nem hagyunk fel a pazarló és természetpusztító életmóddal.
Nagyon tetszett, hogy a két szereplő nem a tökéletes hős típus, hanem nagyon is hétköznapi, kicsit különc kamasz. Szerettem, hogy ismerős, valós helyszíneken játszódik (Tolna megyében is), ettől még valóságosabbnak éreztem ezt a szörnyű jövőképet. Lassan a csapból is az folyik, hogy mennyire tönkre tesszük a bolygónkat, mégsem teszünk semmit, vagy legalábbis nem eleget, hogy megállítsuk. A történet előrevetít egy lehetséges jövőt, ahol nem folyik víz a csapból, vagy legalábbis csak annyi, ahány percet kifizetnek, és ez sem jár mindenkinek. Mióta elolvastam a könyvet, takarékosabban bánok a vízzel.
Nem hiányzik belőle a romantikus szál sem, de csak szépen, lassan bomlik ki Dani és Anikó románca. Nem csöpögős, nem sok, pont elég.
Mit éreztem olvasás közben? Döbbenetet, félelmet, kilátástalanságot és a végén némi reményt. Mellbevágó, magával ragadó, tanulságos és félelmetesen hihető. Egy olvasóklubos lánykámat idézve: „Félelmetes volt, de jól megírt könyv! Félelmetesen jól…”
Fiataloknak és felnőtteknek is kötelező olvasmány, bár szívesebben használom a beszélgetős könyv kifejezést. Ha beszélünk, beszélgetünk róla, talán változik a hozzáállás, talán…
