Ágó Magdolna:
Történetünk azzal kezdődik, hogy a tavaszi „Maradj otthon, és olvass!” kampányunkhoz készült fotóhoz mindketten ezt a könyvet választottuk. Az olvasásra csak később szántam rá magam, de rögtön azzal a céllal, hogy írhatnánk közösen a regényről. Aztán, amikor ezt szóba hoztam, újabb meglepetés ért: hogy ugyanazt a könyvet olvastuk, és mégse. Merthogy ez egy olyan különleges kiadvány, ami kétféle változatban jelent meg, és teljesen véletlen, hogy az olvasó kezébe épp melyik változat kerül: – mert kívülről abszolúte nem különböznek semmiben – az, amelyik a reneszánsz festő visszaemlékezéseivel indul, vagy az, amely egy Angliában élő kamaszlány történetét meséli el. Mindennek utánanéztem – könyvtáros szemmel – de tényleg csak abban tér el a kétféle kiadás, hogy melyik szövegrész áll elöl. És itt vált teljessé a kép, hogy miért állítja a fülszöveg azt, hogy „Smith regénye olyan, mint egy irodalmi Escher-grafika”. Hisz a két szövegrész világát összekapcsoló számtalan összefonódásra már olvasáskor felfigyeltem, de hogy megvilágosodjak azzal kapcsolatban, hogy milyen különleges írói kísérlet alanyává váltam, ahhoz egy sor véletlen kellett, de így most valóban elmondhatjuk, hogy még az olvasás folyamatához is passzol a cím: „hogy lehetnél mindkettő”.
Nekem a reneszánsz kori történet volt az első szövegrészem, s ez a sorrend számomra teljesen passzolt is. A szöveggel való találkozás olyan volt számomra, mint valamiféle rejtély apránként való megfejtése. S ez a játék annyira izgalmas volt, hogy azzal, hogy olvasóként újabb és újabb teóriákat gyártottam a főhős kilétét illetően, könnyedén bevonódtam a regény világába. Egyébként is rendkívül érdekesnek találom ezt a művészettörténetileg nagyon fontos időszakot, amit a regény is bemutat, amikor lassan elválik, és más megítélés alá esik a kézművesség és a képzőművészet.
A mű középpontjában – ahogy a cím is utal erre – az identitás problematikája áll. Maga a könyv (vegyük pl. a fülszöveget!) igyekszik bizonytalanságban tartani az olvasót a két főhős nemi identitását illetően. Talán amiatt is, mert valójában nem ez a lényeg. A reneszánsz kori történetből – bárhogy is töprengek – ez világlik ki. A főhős – követve apja iránymutatását – életének elég korai pontján dönt amellett az út mellett, amit be akar járni. Így kibontakoztathatja tehetségét, megvalósíthatja önmagát művészként, festőként. Az ő énelbeszélését fémjelző szempár lecsupaszítottsága pontosan erre utal: hogy Ő FESTŐ, aki lát és láttat, s aki azáltal jellemezhető, hogy mindezt miképp teszi. Magasabb bérezésért folyamodik megbízójához, biztos tudatában annak, hogy felkészültségével, tehetségével, munkájának minőségével kiemelkedik a vele együtt dolgozók közül. De mindez kevés az érvényesüléséhez.
A korunkban játszódó sztori kamasz főhősét az útkeresés állapotában láthatjuk. Anyja halálát követően valamiféle támpontot szeretne találni, ezért nyomozni kezd, de minden nagyon kusza körülötte. És sokkal áttételesebb is, hisz a kamera objektívjén át nézni a világot a látásnak egy egészen más módja.
Tatainé Beta Zsuzsanna:
Az én példányom a jelenből vezet a középkor felé: Kamera – Szem sorrendben.
(Kamera) George megmagyarázhatatlan módon elveszti édesanyját. A megzavarodott, épp identitását kereső kamasz kétségbeesetten nekifog összegyűjteni az emlékeket róla, felidézi a sok dacos és befejezetlen beszélgetést. Kuszának és kilátástalannak tűnik a helyzet egészen addig, amíg barátnője javaslatára az anya kedvenc festőjét nem választják az empátiáról szóló iskolai feladat témájául. Georgia viselkedésének irányt szab ez az új feladat, és mi is rájövünk, hogy ez lehet majd a kulcs ahhoz, hogy megértse és megtalálja magát.
Ekkor, a könyv felénél a szó szoros értelmében a felszínre tör a középkori festő szelleme a National Gallery 55. termében, pont az egyik művét mániákusan fürkésző lány mellett. Francescho, mintegy árnyék követi, közben egy művész éles szemével meg is figyeli a lányt, és ehhez kapcsolódva elmeséli saját életét. A két sztori összekapcsolódva halad tovább, miközben az olvasót mellbe vágja a sok párhuzam.
(Szem) A majd 600 évvel korábbi történet is egy lányról szól, aki azért, hogy festő lehessen kénytelen férfi külsőt ölteni. Fantasztikus élmény olvasni, hogy az ebből adódó rengeteg hátrányt milyen természetesen kezeli, és milyen teljes életet tud mégis élni. Része van barátságban, szerelemben és művészi sikerben is. A titok nyitja, a viselkedésében a szokásokra fittyet hányó, a meséivel a „Vállald magad!”, “Mindig vidd vásárra a bőröd!” elvét közvetítő édesanya.
Számtalan továbbgondolásra ad lehetőséget ez a könyv. Számomra most leginkább a művészetek erejéről, a művészi alkotásról szólt. Nemcsak a festészetéről, hanem az irodaloméról is. Lenyűgöző, hogy az írói fantázia és tehetség egyetlen fennmaradt levélből (amiben elírták (?) a nevet) és néhány műalkotásból milyen, a mai problémákat megválaszoló történetet alkotott. A könyvet olvasva úgy érezzük, hogy megadatik nekünk is, hogy kamerák helyett a del Cossa által festett Szent Lucia kezében tartott szemen keresztül lássuk a világot.
Aki elolvassa ezt a könyvet, az garantáltan elkezd az interneten reneszánsz műalkotásokat bogarászni és észak-olaszországi utazásokat tervezgetni,… és karácsonyi ajándékba művészettörténeti rejtélyeket megfejtő könyvet szeretne kapni.
