Csak a fülszövegből tudom, hogy Sabina Berman egy mexikói írónő, a spanyol nyelvterület egyik legnépszerűbb színpadi szerzője. 2010-ben megjelent regénye, melynek címe Én, Én, Én, napjaink egyik legnagyobb mexikói világsikere.
A történet helyszíne is Mexikó: a tengerpart Mazatlán városa közelében. Ide érkezik a kifogástalanul elegáns Isabelle Nieto, hogy nővére halála után átvegye örökségét, az Atunes Consuelo tonhalfeldolgozó üzemet. Nővére azonban a gyáron kívül MÁST is hátrahagyott: egy teljesen elvadult kis lényt, akiről csak egy alapos fürdetés után derül ki, hogy valójában egy kislány. Aki viszont nem beszél, csak morog. „Nem használ evőeszközt, kézzel eszi, amit adnak neki […] A pincében lévő lyukban vagy a tengerparti udvaron tölti a napjait…” Vagyis akire eddig soha senkinek nem volt igazán gondja.
A lány Karen, Isabelle unokahúga. Számkivetettségét, mostohaságát mássága, „a standard emberi lényektől” való különbözősége indokolja.
Napjainkban sokat hallani az autizmusról, de 40-50 évvel ezelőtt, a regénybeli történések idején, még nem volt a köztudatban ez a neurobiológiai rendellenesség. Isabelle sem tudja mivel áll szemben, a kislányt mégis felkarolja, megtanítja beszélni, gondolkodni, emberként viselkedni.
S mindezt és az ezt követő egy-két évtizedet Karen hihetetlenül érdekes szemszögéből látjuk. Plasztikus képet kapunk arról, hogy milyen érthetetlen, illogikus marad számára sok minden, ami emberi, s lenyűgöz bennünket azzal, hogy milyen mélyen képes átlényegülni, amikor egyes állati közösségek viselkedését vizsgálja akár a tengerben, akár a vágóhídra terelt marhák közt.
S az olvasó olykor elgondolkodik azon, hogy helyénvaló-e ennyire kiemelt, pozitív jelentőséget tulajdonítani a normának, a „NORMÁLISNAK”.
