Müller Evelin Virág
Lázálom
Az udvaron megfagy az idő, így csendben hagyom,
Hogy testem rideg, lila kristállyá váljon a havon,
De a lelkem tovább vándorol, nagy hanggal ajtót nyit,
Egy csendben síró pillangó kitépi szárnyait.
Rózsák nőttek a parkettán, én a plafonon sétálok,
Hogyha beleesek, vajon megesznek a rémálmok?
Illata mámorít, töviseket nem látok,
De egy átokban, mondjátok el, mégis hogyan bíznátok?
Könnyedén zuhanok, de ez nem az éter,
A mennyekbe hullok fel, nem vagyok éber,
De a Mennyország kapuja zárva marad előttem,
Így inkább a csillagok közé, a Vénuszra menekülök.
Forró, viaszos pokol, de valóban rémálom?
Vagy egy rejtett utópia, egy disztópikus lázon?
A lenti vihar hangját az égből figyelem,
Csak hallgatom, hisz’ ott nincs már hely nekem.
Ha egyszer véget ér az álom vagy a valóság,
Eljönnek értem az ott látott rózsák?
Vagy egyedül ébredek fel a Göncölszekéren,
És jövök rá, hogy már akkor a csapdádba léptem.
