Azelőtt, hogy meghalnánk
Valahol a nagykönyv mélyében meg lett írva,
Az embernek halni kell. Hol öregen, hol irtva,
Hol saját balgaságából, hol baleset kárán.
Ki harcmezőn, árokban, ki pihe-puha párnán.
S utána, hogy ez megesett, mert meg fog,
A körülötte tovább élőket hirtelen elfog
Egy tudásszomj, mert az ember tudni akar.
Pontosan mi történik, miután ápol s takar?
Hova jut a lélek, ha a test lebomlik végleg?
A menny és pokol között hova billen a mérleg?
Ki dönt a jóról, rosszról, emlékek hadáról?
Gondolkodik az ember ekképpen a halálról.
Bár mindezt, mily furcsa dolog ez, életében,
Végiggondol életén, hogy ki volt, ki lehetett volna.
Kutyák közt király volt, vagy ebugatta szolga?
Őkelmén mindvégig pazarul állt a mente,
De vajon a vagyonával messzire is ment-e?
Okult a világból, s az okkult világról többet akart
Nem pedig holta perceiben teszi. Lényegében
Úgy sejti, van még ideje gondolkodnia.
Főleg, ha rátör a gyötrő inszomnia.
Tudni. Paktált az ördöggel, kit messzire zavart.
Családja annyi volt, mint József Attilának néha.
Máskor meg annyian voltak, akár Paula s Mézga.
Jó embernek vallotta önmagát, bár ki ne tenné?
Amennyi misére járt, felavatta magát szentté.
És amikor már eleget prédikált a halálról,
Nem félt ő mástól, csak magától a magánytól.
