Zsiga Levente
Lelkem sivatagában csak egy kis virág nő,
Ebben a pusztaságban nincs egyéb csak kő,
A kövek között mégis ott a kis virág,
Ez vagy te, a karjaim közt féltett kis világ,
A pusztaságban van még rengeteg szilánk,
De érzem, hogy veled sohasem lesz vitánk,
A puszta kietlen és rideg,
Sok volt már ez a végtelen hideg,
A kis virág megtöri a csendet,
És nézelődik, de nem talál rendet,
A kis virág cselekedni készül,
De a sivatag melegétől csak szédül,
A jég és a meleg egyszerre van jelen,
Ezen a rendkívül elborult helyen,
Itt a fény mindig a sötéttel harcol,
És a szívembe egyre nagyobb sebet karcol,
De te, te kis virág, te itt vagy végre,
Lelkem vigaszának egyetlen reménye,
A boldogságom egyetlen esélye,
Az életemet megmentő ember személye,
Ebbe a sivatagba újra egyensúlyt hoztál,
De tőlem egy valamit viszont elloptál,
A szívem darabjai nálad vannak édes,
Körülnézek és látom, hogy az ég már kékes,
A fű elkezd zöldellni és szellő suhan a tájon,
Már látom a sok levelet, ott a kopasz fákon,
Látom a hegyeket a távoli messzeségben,
Ezeket eddig, hogy nem láttam a napsütésben,
Hallom a madarak hangját,
Érzem a csobogó vízesés alját,
A folyó szépen elönti a tájat, most víz folyik,
Hol egykor szélvihar rombolt mindent porig,
Csoda lenne vagy csak álom,
Nem tudom elhinni, de mégis látom,
Ez mind a te műved kicsi virág,
Veled gyönyörű lett ez a világ.
