Asztalos Anna –regényrészlet
Ahogyan bármelyik másik nap, ez is átlagosnak indult az angliai Trowbridge-
ben. Jonathan Winston egy szebb jövőről ábrándozott, miközben csutakolta a
szálló vendégeinek lovait, Sallyt és Sandyt. Persze nem a palotába vágyott ő,
még csak nemesi származásra sem, csupán egy olyan életre, ahol nem kell napi
huszonnégy órában rendelkezésre állnia, és ugrani a kiállhatatlan főnöke minden
füttyentésére. Nem álmodott ő Viktória királynő közelségéről, fényűzésről,
hiszen nem is mert ekkorát álmodni. Nem ismerte ezeket a dolgokat, egész
életében szegény volt. Huszonnégy év alatt megszokta ezt a fajta életstílust.
Mégis, a legnagyobb vágya egy apró házikó volt és legfeljebb tizenkét óra
munka egy nap. Talán, ha egy nap a szerelem is rátalálna, az volna az igazi
paradicsom. Próbált bizakodó maradni, de sejtette, hogy ez a nap nem a
közeljövőben fog eljönni.
– Jonathan, siess, jön a következő vendég! Gyorsabban járjon a kezed! –
parancsolt rá a főlovász, aki imádta ugráltatni a fiút. Féltékeny volt rá, az ég
tudja, miért. Talán mert Jonathan fiatal volt és jóképű. Ha nem volna szegény,
minden lány őt akarná és minden férfi párbajra hívná irigységből. Barna, vállig
érő haja és barátságos mogyoróbarna szemei így is mindig elbűvölték a
szobalányokat, amihez a munkától izmos testalkata sem volt hátrány. Persze a
fiú ezt néha ki is használta. De hát ki hibáztatná őt ezért? Nem igazán volt más
választása. Ha szerelmet akart, tennie kellett érte. Még ha csak testi szerelemről
volt is szó. A lányok úgysem maradtak ott sokáig. A személyzet tíz év alatt,
mióta Jonathan ott dolgozott, lecserélődött párszor. Rajta kívül két ember volt,
aki huzamosabb ideje boldogította a szállót a szakértelmével. A fiú legközelebbi
főnöke, a főlovász, Charlie, és a zsémbes szakácsnő, Mrs. Peters.
Miután Jonathan befejezte a lovak csutakolását, megetette őket és az udvarra
sietett, hogy megfelelően fogadja a következő vendéget, aki éjszakára megszáll
a házban. Már sötétedett, ezért úgy gondolta, ő lesz az utolsó vendég mára.
Persze mindig meg volt annak az esélye, hogy valami átutazó betér hozzájuk az
éjszaka közepén, esetleg kora hajnalban, hogy harapjon valamit és
felmelegedjen. Hiába volt nyár közepe, az éjszakák hidegek tudtak lenni, ha az
ember nem készült fel plusz takaróval.
– Kíváncsi vagyok, ki jön most. Ez a nap már így is elég rossz, nincs szükségünk
még egy asszonyságra, aki mindenért panaszkodik – suttogta Jonathan fülébe
egyetlen barátja, Victor, aki a szálló mindenese volt.
– Na igen. Remélem, a lányok elbírnak Mrs. Kellerrel – válaszolt a fiú
egykedvűen.
Ekkor meghallották a lódobogást, mire Victor és egy másik férfi szélesre
nyitották a szálló kapuját. Nemesi hintó gurult be az udvarba, két gyönyörű
fekete ló húzta.
Jonathan nem szerette a munkáját, de nem bánta, hogy ezekkel a csodás
állatokkal kell foglalkoznia.
A hintó megállt és nyitódott az ajtaja. Jonathan odaállt, hátha női utas száll le
először, ami azt jelentené, hogy neki kell segítenie a biztonságos leszállást, már
csak a társadalmi elvárások és az etikett miatt is. A hintóból azonban egy
középkorú férfi lépett ki. Alakja tekintélyt parancsolóan magas volt, látszott
rajta, hogy az emberek tisztelik őt, és ő ehhez van szokva. A férfi Jonathanre
nézett, aki egy pillanat alatt megértette, hogy félre kell állnia az útból, mert ő
maga szeretné lesegíteni utastársát a hintóból.
Ezután Jonathan először érezte azt sok éve, mintha megfordult volna vele a
világ. Hirtelen nem létezett senki más számára, csak az a csodálatos lány, aki oly
kecsesen szállt ki a kocsiból, mintha csak ezt gyakorolta volna minden percben.
A következő dolog, amit a fiú érzett, a lány kölniének illata. Mintha friss réti
virágokban fürdött volna meg. Megszédült pár másodpercre, aztán megengedte
magának, hogy feltűnésmentesen végig nézzen a lányon. A leggyönyörűbb
teremtés volt, akit valaha látott. Hosszú, fekete haja kontyba volt fogva, kék
szemei ragyogtak, ahogy a kecses idegen mosolyogva fogadta a szállásadóit. A
ruhája fejedelmi volt, a fűzője kiemelte a kebleit és vékony alakot varázsolt
neki.
– Gróf Arthur Dawson. Micsoda megtiszteltetés, hogy ön pont a mi kis szerény
hajlékunkban kíván megszállni – szólalt meg a szállóigazgató, Mr.Keller
negédes hangon, miután meghajolt és bemutatkozott.
– Bájos ház, Mr.Keller. Hadd mutassam be a lányomat, Lady Ailana Dawsont.
Azt akarom, hogy az itt létünk alatt a lehető legjobb ellátást kapja a legkiválóbb
embereiktől.
Ahogy a gróf úr beszélt, magára erőltetett ugyan egy mosolyt, de a hangja
fagyos volt. Nyilvánvaló volt, hogy a legnagyobb tiszteletet és megalázkodást
várja el mindenkitől. Jonathan azt gondolta, hogy ha az apja ilyen, valószínűleg
Lady Ailana sem lesz kedvesebb. Hiszen ők nemesek, kékvérűek. Mindenki
tudja, hogy fenn hordják az orrukat. Jonathan azonban nem is tévedhetett volna
nagyobbat.
– A szálló elragadóan néz ki, Mr.Keller. Biztosan nagyon jól fogom érezni itt
magam – szólalt meg végre a kisasszony is. Mindenki meglepődött egy kicsit. A
lány hangja barátságos és csilingelő volt, szeme melegséget és boldogságot
sugárzott. A szálló valamennyi alkalmazottján végig nézett. Ahogy Jonathanra
tért a tekintete, nem tudta megállni, hogy el ne időzzön a fiún. A leghelyesebb
férfi volt, akit valaha látott. Megeresztett egy apró mosolyt, amitől Jonathan
szíve repesni kezdett. Ailana mindig is nagyra tartotta a szegényeket, az
egyszerű munkásembereket. Megértette a helyzetüket és támogatta őket. Nem a
hírnév vagy a megbecsülés vezérelte, csupán magával hordozott az évek alatt
egy súlyos titkot, ami miatt olyan együttérző és emberséges volt még a
kitaszított emberekkel is, amilyen nemesi vérű ember még sosem volt. Erről a
titokról alig egy maréknyi ember tudott, mert ha kiderült volna, gróf Arthur
Dawson és Lady Ailana grófkisasszony elvesztették volna a tekintélyüket és
minden vagyonukat. Földönfutókká váltak volna. A rejtély tehát huszonegy éve
nyomta öt ember vállát, Ailanat is beleértve, de nem igazán volt választásuk azt
illetően, hogy megosszák-e másokkal. A válasz egyértelmű volt, ha nem akartak
a gróf úr haragjával szembe nézni. Mégis, a társadalmi elvárások a lányra is
ugyanúgy vonatkoztak. Nem barátkozhatott olyan emberekkel, akik nem nemesi
vérből származtak. Sosem lehetett szerelmes, hacsak a választottja nem egy
báró, gróf vagy herceg volt. Ailana nem szerette ezt az életet. Ő akarta
megválasztani, hogy ki milyen szerepet töltsön be az életében, mert ő nem
csupán szegényeket és gazdagokat látott. Ő látta az embereket és ismerte őket.
Jonathan első pillantásra megtetszett neki, de tudta, hogy a szíve vágya úgysem
teljesülhet soha.
