Horváth Míra: Szilánkok
Üvegpohár a falnak csapódik,
Millió apró szilánkra törik.
Ahogyan most én is összeesek,
A földön szívszilánkok hevernek.
Szívem sok kicsi darabra törik,
Ahogyan a bizalmam megszűnik.
Többé nem tudok benned megbízni,
Mert képes voltál így elárulni.
Hiba volt benned ennyire bízni,
Akkor nem tudtál volna szétzúzni.
Miattad hullottam darabokra,
Még most is rálépsz a szilánkokra.
Hiába telt el két év azóta,
Emlékszem azokra a napokra.
Még most is fáj az a nagyon mély seb,
Amit ejtettél az én szívemen.
Repül a pohár, nagyot csattanva
Törik a falon kis szilánkokra.
Az a pohár volt az én ép szívem,
Nem tudom mikor lesz ép a lelkem.
Fekszem az ágyamon magányosan,
Visszagondolok Rád fájdalmasan.
Kezd nagyon zavarni ez az egész,
Megoldás kellene rá, de tüstént.
Mondd, hogy lehetnék veled kedves, jó,
Mikor fejemben szól a riasztó?
Mondd, hogy bízhatnék meg újra benned,
Mikor az én lelkem kételyektől zeng?
Mondd, lehetne-e még minden olyan,
Mint mielőtt megbántottál nagyon?
Ha a te válaszod erre igen,
Akkor menj a francba, tűnj el innen.
Szívem összetörted szilánkosra,
Majd még újra apróbb darabokra.
Millióegy darabra estem szét,
Ahogy a pohár ugyanígy tört szét.
Kis szilánkokban a földön végzi,
Többé senki össze nem illeszti.
Volt szép pohár, hopp, már nincs is,
Ugyanez történt ép szívemmel is.
Üvegpohár a falnak csapódik,
Millió apró szilánkra törik.
Újrakezdésre már nincs reménye,
De ez még nem az életem vége.
