Panczof Laura:
Nekropolisz
Nekropolisz kieső pereménél
Egy vétkes, magányos vén éldegél.
Elvesztette a faragatlan Tuskó élete értelmét,
Kedves Annuskáját, szívének kedvesét.
Angyalkája minden fájdalma a Tuskó faragatlan koronájára rá van írva,
Szúrós pártáját olvasván boldog – boldogtalan csak rína,
Hisz oly sok vétek, bűn van múltjában,
Hogy drága Annuskája nem győzi gyónni a mennyországban.
A jó Isten haragra gerjed már megint,
Hatalmas égi dörgéseket meghint.
A Tönk szertefutó gyökérét, a holtak nemzetsége erősen fogja,
Hiába a küzdelem, a pereputtyot már semmi sem tartja.
Az aga szúrós főága, mint égi villám a föld felé cikázva hullik,
Majd egy végső halotti kiáltás, s darabjaira szertefoszlik.
Élete maradványai örökös lángra lobbannak,
Sátáni lelkek körében haláli napra virradnak;
A pokol heves tüze a föld színére tör,
Annuska nyomában halad, s az ég színére tör.
Világoskékre festi a firmamentumát,
S elűzi a jóságos asszony az Úr összes indulatát.
Ég és Föld közé emelik a szentek Annuskát,
Aki megszólítja két, tövissel koronázott királyát.
Összeszedi minden bátorságát,
Angyali cselekedetével megmenti a hazát.
Egyesíti a két istencsászárt, kiknek minden aljasságuk szürke porrá lett,
Amely a ködbe vándorolva ingerszegénnyé lett.
Muksók úgy hiszik, hogy szegénység gyötri a királyokat súlyos bűneikért,
S nem járják már vándorok hosszú útját bűneik bocsánatáért.
