Mi van a fiókomban?
Hogy mi van a fiókomban? Nos, örök nagy rejtély,
Emlékek tárháza, valódi lélektükör, szentély.
Szilánkos a fogantyúja, ébenfából készült,
Ahogy a régmúlt cibálta, napról napra szépült.
Lassan nyithatom csak ki, nehogy megrepedjen,
De még így is csodálkozik, bámul meglepetten.
Visszapillant rám a derű, harmatos kék szemével,
El sem hiszi! Én vagyok az. Nem éri fel eszével.
Túl régen látott már, azt sem tudta, ki vagyok,
Réges régen elmúltak már azok a szép napok.
Szerényen üdvözöl a hála, karját felém nyújtja,
Örökké vidám lelkét a nosztalgia felgyújtja.
Mélyre bújt az aggodalom, hátra, nehogy lássam,
Nem akarja, hogy egyfolytában újra előássam.
Tudja, hogy nem tesz jót, mégis van rá szükség,
Pedig érzései egytől egyig, minduntalan szürkék.
»»»
Biccent a gyerekkorom… látja, ember lettem,
Békés kölyök voltam mindig, nem kellett rálelnem.
A szorongásom fintorog; nézzétek a hálátlant!
Semmire nem vitte, tudom! Folyton ráláttam!
Mindig mondtam, de ti bezzeg csak ültök némán,
Nem lesz több ő, csak egy magányos vénlány!
Hallgass már, te! Szólt rá a gyengédség,
Van millió hibája, ehhez nem férhet kétség.
De jelentkezzen az, aki tökéletes, pompás!
Nem látom a kezed, te rosszhír-postás!
Kétszer nagyot nyeltem, könnyeimet és haragot,
Sosem kedveltem ezt a rosszmájú alakot.
Optimizmus letörölte forrón ázó vérét lelkemnek,
Hát én alkottam az érzéseim ilyen neveletlennek?
Kezem a fogantyúra csúszott, visszazárom szépen,
Minden, mi ott lapult, egytől egyig az én részem.
