Trianon 100
- június 4-én, könyvtárunk a Magyarországi Német Színház művészeivel (Boglári Tamás, Lotz Katalin, Sipos Eszter) továbbá Rubányi Anita és Orbán György előadóművészek közreműködésével, emlékezett meg a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulójáról.
Lotz Katalin, a Német Színház igazgatójának felkérésére Kuntler Edit Eszter könyvtáros készített egy másfél évtizedet átfogó válogatást a békediktátumra reflektáló korabeli írók, költők, újságírók szövegeiből. A megemlékezés a 100 évvel ezelőtt élt felmenőink megélt tragédiájára fókuszált, a történelmi okok, miértek és hogyanok értelmezéseit félretolva, a gyász érzéseinek korabeli kifejezéseit elevenítette fel. Talán nem túlzás, hogy a délután során osztozhattunk ebben a fájdalomban, megtapasztaltuk a kortársakat sokkoló, traumatizáló krízist. Az értő tálalásban elhangzott versek a magyarság súlyos, nem gyógyuló lelki sebeiről tanúskodtak, ugyanakkor a versekbe tört traumatikus érzelemkifejezések sorrendje a gyász pszichológiai feldolgozásának ismert szakaszaihoz igazodtak. A szövegek egymásutánjából elbeszélés formálódott: a háborús vereség tudomásul vétele mellett feldereng mintegy látomásként mindaz, amit ma Trianon névvel említünk, majd a vészterhes vihar előtti csend megjelenítései után (Krúdy, Ady, Karinthy) a békekötés körüli sokkoló híradások és reakciók trópusai – a halálos ítélet, az ország megbénulása, a nemzethalál képei – jutottak uralomra. Jelképes volt, hogy az előadást éppen Apponyi Albert trianoni beszédének felidézése után szakította meg az országos megemlékezés templomi harangszava…
A tagadás fázisát követően az igazságtalanság, a jogtalanság és a megalázottság dühös, átkozódó szólamai érvényesültek, a veszteség számbavétele, a levágott végtagok friss fájdalma mellett (Kosztolányi: A magyar romokon, Reményik Sándor: Gyűrűt készíttetek…, Az Andocsi Máriához, Gellért Oszkár: Neuilly). Az indulat felhorgadásai, a fájdalom hangjai után a gyászmunka következő szakaszában a halál akarása is kimondásra került (József Attila: Magyarok).
Az érzelmileg dúlt, (többnyire) poézisbe oltott indulatot a helyzetet körültekintően felmérni hivatott próza váltotta az előadás közepén. Pomogáts Béla szövege (Trianon és a magyar irodalom) mutatott rá: Trianon nemcsak a nemzet kollektív emlékezetét terhelte meg drámai módon, hanem egyben európai tragédia is. Térségünk a nagyhatalmak játékszerévé vált, a közép-európai összefogás régi eszméje pedig összeomlott. Pomogáts szerint a „trianoni irodalomnak” van egy rendkívül pozitív hozadéka: rámutat arra, hogy a nemzet nem(csak) politikai egység, hanem van egy szellemi-lelki dimenziója is.
Krúdy Gyula is talán a vigasz lehetőségét keresve próbált alkudozni a veszteséggel: a gazdagság mulandó voltát hangsúlyozva, a kultúra értékeinek szellemibb, örök, maradandó jellegét domborította ki, szemben azokkal az elvett kincsekkel, amiket egyébként sem lehet elrejteni.
A vigasztaló sorok dacára a gyász depresszív szakasza elkerülhetetlen a veszteség valódi megértésével párhuzamosan, amint azt Füst Milán (Magyar könyörgés), Juhász Gyula (Trianon, Prológus szól), Babits és József Attila (Magyarok), Áprily Lajos (Tetőn) verseiből hallhattuk. E megértéshez szükséges annak az érzületi elszakadásnak a tudomásulvétele, ami Reményik (Keserű szívvel), Móra Ferenc, Németh László szövegeiből világlott ki. Vajon tudomásul vettük-e valaha is a (legalább) négy magyarság létét, a lelkek elszakadását? Meghallottuk-e valaha is, hogy másként ver a szív a csonkamagyarban és a végek magyarjában? Mit jelent innen nézve a „lemondtatok rólunk” vádja Kós Károlynál? Figyelt-e valaki az irredenta felelőtlenségre figyelmeztető Németh Lászlóra? Honnan és miért az elveszni-akarás régi, csöndes vágya, amire Fülep Lajos int? Hallotta-e valaki Móra hangját az összebékülő, belső szövetkezésről? Eljutott-e „trianoni irodalom” a címzettekhez? Befogadtuk-e, megértettük-e valaha is ezt az irodalmat?
Az előadás Illyés Gyula: Haza, a magasban című versével zárult, amiben a gondolati tartalom, a szellemi szintre emelt haza megjelenítése érzelmi emelkedettséggel párosulva talán a hallgatóságot is az érzelmi megtisztulás irányába mozdította el.
Múltunkat, régi fájdalmainkat és a fájdalmak feloldására tett erőfeszítéseinket nem szabad elhallgatni, hiszen, ha közös történelmi megpróbáltatásainkról és sérüléseinkről hallgatunk, akkor a múltat sohasem fogja „békévé oldani az emlékezés”. (Pomogáts Béla: Trianon és a magyar irodalom)
Előadták: Boglári Tamás, Lotz Katalin, Orbán György, Rubányi Anita, Sipos Eszter
Zene: Melis László: Örmény legenda (részletek)
Összeállította: Kuntler Edit Eszter
