Feil Gréta
Fal
Szeretni próbálsz, de csak összetörsz.
Falat épít körém az emlékezés.
Testem fáj, szívem nehéz.
Omlik a tégla, hullik a vakolat,
De én nem hagyom, hogy láss.
Félek: nem lennék jó útitárs.
Úgy öltöm össze szakadt lelkem,
Ahogy idős varrónő fércel.
De foszlik a cérna és az idő is kényszer.
Elengedném kezed, de valami összeköt.
Láthatatlan bilincs, egy dallam,
Némaság, mi velünk van a zajban.
Ki vagy te, hogy rádnézek
És fényesen ragyog a Nap?
Muszáj téged néznem, különben
Az ég örökre felhős marad.
Hagyj végre el, ha én nem
Tudtalak és nem is tudlak soha!
Az ítélet kegyes, a sors mégis mostoha.
Ölelj meg, aztán szaladj messzire.
Lelkemből költözz el végleg.
Emlékszem majd, de te felejts el kérlek.
Túl sokat kérek? Lehet…
Nálam ez régi, rossz szokás.
Mégis, az utolsó kérésem: hogy megbocsáss.
