Takács-Sánta András: Világeleje – A jó élet keresése az ökológiai válság korában
Gingko, Gödöllő, 2024.
Takács-Sánta András az ELTE Humánökológia szak egyik alapítója és sokáig vezetője, a Kisközösségi program irányítója, fenntarthatósággal foglalkozó szakember. Világeleje című könyvecskéje azonban nem szaktudományos munka kíván lenni abból a szempontból, hogy mit kell és hogyan tenni az emberiségnek a jövő érdekében, nincsenek benne adatok, statisztikák prognózisok. Ennél ugyanis sokkal fontosabb mondanivalója van. Bár több állítását sokan talán vitatnák még (így például, hogy a mai civilizáció már nem javítható meg), a magam részéről nem polemizálnék a könyv első felében adott diagnózissal. Az alaptézis az, hogy a problémák valójában civilizációnk alapjainál vannak, gondolkodásunk, attitűdjeink, egész világban-létünk vezetett a polikrízishez. A feladat nem kisebb, mint egy új, ökologikus civilizáció kialakítása, abban a hitben, hogy lehet más a világ.
Takács-Sánta célja egy helyes, előrevivő, pozitív attitűd közvetítése a – leegyszerűsítve – zöldrefestő, techno-optimista, szakértőkre hagyatkozóan passzív és a biztos összeomlást vizionáló, letargikus poszt-(vagy ugye pre-)apokaliptikus passzivizmussal szemben. A gyógyír a cselekvő remény útja, a veszteséggel való bátor szembenézés mellett az értékőrzés, a jobb megoldások közös, szelíd felfedezése. A javasolt harmadik út egy új gondolkodásmód és új társadalmi rendszer kialakítása felé mutat, így a „világvége” nem csak halál – egy öngyilkos civilizáció lassú elmúlása –, hanem születéssé is válik, egy új világ elejévé. Ehhez a világváltáshoz kíván lelki muníciót, tanácsokat adni Takács-Sánta olvasói számára, a reménybeli „gyógyítóknak”, a tevékeny kisebbségnek. A hely szeretete, a hálózatok, közösségek létrehozása, közéleti aktivizmus, a megosztásra, megjavításra épülő közösségi gyakorlatok ápolása, a többi élőlényhez, a földhöz, a kozmoszhoz való újrakapcsolódás „a lélek zöldítése” kifejezéssel adható vissza: a gyógyítás önmagunkon kezdődik. Takács-Sánta nem keni el, hogy az átmenet még egy pozitív fordulat esetén sem lesz fájdalommentes, de a valósághoz vezetne vissza. A Világeleje épp ezért optimista és így inkább az utópiák elképzelésére hív: bár történeti előzmény nélküli korban élünk, rendkívül komplex rendszerek között, de éppen ezért bízhatunk a pillangóeffektusban, ha elkerüljük a szcientista jobbítás és az ökokatasztrófa bénítóan ható önbeteljesítő jóslatait.
Kovács Norbert
